Nap mint nap kapom a visszajelzéseket a Tiszta szex című könyvemről, de tegnap végre két férfitől is kaptam reakciókat. Szerették, mondták, hogy jó, hogy nem döngöli a férfiakat a földbe, sőt együtt érző, de ami igazán tanulságos és érdekes volt számomra, látni azt, hogy mennyire igénylik a férfiak a lelkizést, az érzelmeik kibontását.
Az egyik elmesélte, hogy a könyv végén levő elengedés gyakorlatok közül ő megcsinálta a mexikói, kifejezetten nőknek való gyakorlatot. Belső elhívása volt rá, kicsit átalakította a saját szája ízére, és rászánt egy fél napot arra, hogy elengedje az összes volt kedvesét. Mondta, hogy nagyon sok erős érzelem jött föl benne, még a könnye is kicsordult. Azt mondta, ez tisztító és felszabadító volt, még soha nem csinált efféle dolgot, nem élt át ilyesmit.
Pedig mennyire kellene, hogy végre a férfiak is elkezdjék meglátni, kibontani, kimondani az érzelmeiket. Belehalnak, ha nem teszik ezt. (Az előző könyvemben, az Új egyensúly – Fordulópont a férfi és nő viszonyában részletesen leírom – a „Mentsük meg a férfiakat” fejezetben – hogy Magyarország az első Európában a férfiak korai halálozásában, az azt jelenti, hogy 5 férfiből 3 lesz 65 éves). Jön a szívinfarktus (a szív a szeretet áramlásának a szerve – csak idő kérdése, hogy a szívügyek mikor jelennek meg szervi szinten) esetleg a prosztatarák (ez a terület a testen a saját nemiség, férfiúi energiák megélésének a színtere, akkor okoz problémákat, ha felmerül a kérdés: elég jó pasi vagyok-e, elég vagyok-e a nőmnek, nőknek?).
És itt van egy „ördögi” csavar, miszerint a patriarchális korszak befejeztével a nők már ki merik nyilvánítani a hiányukat, éhségüket, érzésüket, ami megriasztja a férfiakat, akik viszont erről nem mernek, nem képesek beszélni, hiszen évszázadokon át arra lettek kondicionálva, hogy elfojtsák az érzelmeiket. Merthogy az nem férfias, hogyha „csajoskodnak”. A nők egyre jobban követelőznek, a férfiak meg megszeppennek vagy a halálba menekülnek.
Megértem mindkettőjüket. Megértem a kiéhezett nőt, akiben generációk fájdalma, elfojtottsága, rengeteg alkalmazkodása, kompromisszuma, sérülése van (Eckhardt Tolle ezt nevezi kollektív fájdalom testnek), és végre elkezdett élni és szabad lenni, rájött, hogy joga van a munkához, minőségi szexhez, szabadsághoz, tanuláshoz, és megértem a férfit is, akinek ez most így egyszerre sok, hogy kiderült, hogy egy csomó mindent a nő is meg tud csinálni, és önálló, el tudja tartani magát, már nem kiszolgáltatott – amiből a férfi annyi erőt meríthetett, és most ez is el van tőle véve.
Hogy mi lehet a megoldás? Először is a kölcsönös megértés. Megérteni azt, hogy miben van a másik, egyáltalán miben vagyunk benne, hogy ez a hatalmas változás mindenkinek hoz feszültségeket. Megtapasztaltam, hogy a követelőzésnél, szemrehányásnál kevés péniszzsugorítóbb dolog van a világon. Tehát a nőnek „még nőbbnek” kell lennie, azaz szabad akaratából gyakorolhatja az elfogadást, megértést, mert csak így tudunk közelebb kerülni egymáshoz. A férfinak pedig – ahogy már írtam – el kell kezdeni felismerni, kibontani, kimondani az érzelmeit. El kell hogy higgye, attól nem lesz kevésbé férfias, ha időnként ő is lelkizik. És együtt kell lelkiznünk, tisztán, játszmamentesen, elvárások nélkül. Ebben pedig valamennyien fejlődhetünk. Mert ezáltal lesz az együttlétünkben intimitás, ami nélkül megkeményszik a lélek, és kihal a szem csillogása.
Köszönöm uraim, hogy inspiráltatok ennek a cikknek a megírására!
