Sokan beismerik, sokan tagadják, hogy a világhálót nyomozásra használják. Megnézik, milyen a volt pasijuk új nője, mekkora a feneke, szeretik előre tudni, hogy milyen zenét szeret a holnap esti randi alanya, de a siker érdekében az is fontos infó lehet, hogy milyen témákról érdemes vele beszélgetni. Nem nagy kunszt, a közösségi portálok kiválóak a nyomozásra, ezeken az oldalakon rengeteg információt meg lehet tudni a potenciális szeretőjelöltekről vagy épp a munkaadóról. De miért van erre szükség?
Mert az ember kíváncsi és bizonytalan. Az emberek többsége nem szereti az új, az ismeretlen, a kiszámíthatatlan helyzeteket, tutira szeret menni. Éppen ezért azt is tudni akarja, hogy milyen a másik. A Facebook felgyorsítja az ismerkedést, mondják sokan, de ez csak kifogás. Aki kellőképp figyel a másikra, az már a hatodik kérdése után gyorsan le fogja szűrni, hogy milyen az illető. De nem erről van szó.
Az egész nyomozósdi forrása tulajdonképp nem más, mint az önbizalomhiány. Az emberek nem hisznek abban, hogy az új találkozás alkalmával helyt tudnak állni, hogy képesek lesznek kiszűrni, hogy milyen a másik,
hogy eltalálják a másik ízlését,
hogy kellőképp szórakoztatóak lesznek a másik számára,
hogy képesek lesznek-e megfelelni az elvárásoknak, az új helyzetnek,
hogy a jó válaszokat adja,
hogy tetszeni fog neki a másik,
hogy, hogy, hogy… sorolhatnánk a félelmeket.
Ezeket mind meg akarjuk kerülni, mert pofára esni nem szeretünk, meg akarjuk kímélni magunkat ettől. Sajnos a mai világban rengeteg embert a félelmei irányítanak, gyakran a legegyszerűbb dolgok is szorongással töltik el. De erről korábban már meséltem.
A kíváncsiság és a félelem mellett aztán ott van még a türelmetlenség is. Az ember mindent azonnal akar, a dolgoknak nem ad időt. Nem tudja átadni magát egy ismerkedésnek, nem látja be, hogy egy idegen ember kiismerése nem órák kérdése, az hónapokban, sőt lehet, hogy években mérendő. A ma embere azonban siet. Állandó időhiánytól szenved, legalábbis ezt állítja. Valójában fél…
