Az elmúlt napokban ismételten több családállításon vettem részt; már több mint százat láttam, éltem meg, ahol többször kijött az adott probléma forrásaként az elvetetett gyermek. Ezek közül most kettőt mesélek el tanulságképpen.
Nem jön a baba
Az első történet egy 43 éves nő, fizikailag teljesen egészséges, azaz minden nőgyógyászati vizsgálat alapján az anyaságra alkalmas nő esete volt. A párja szintén egészséges felnőtt, a vizsgálatok szerint apaságra ép, egészséges spermákkal. A nőnél az derült ki az állítás során, hogy tizenéve volt egy abortusza, amit a nőgyógyásza szerint az akkori méhszájsebe miatt (ami aztán teljesen gyógyult lett) meg kellett csinálni. A családállításon derült fény arra, hogy tudat alatt ebben a nőben mind a mai napig hatalmas bűntudat és betemetett fájdalom volt az abortusz miatt. Ő ezt akkor a tudatos szinten elkönyvelte, hogy így kellett lenni (nem kérdés az orvos döntése, már csak amiatt sem, mert a megtörtént dolgokon nem lehet változtatni, és nem is érdemes rajta vekengeni). Feldolgozni viszont mindenképpen fontos, ahogy azt az állítás is megmutatta.
Családállításokon a segítők (így hívják az állításba bevont azon jelenlevőket, akik az állító – azaz a problémáját hozó – személy hozzátartozóit, érzéseit megjelenítik) mutatják meg a mélyben jelen levő érzéseket, állapotokat. Ennél a nőnél az elvetetett baba miatti bűntudat olyan szinten blokkolta az állító nőt, hogy az anyaság, anyává válás lehetőségét megjelenítő segítő egyáltalán nem tudott kapcsolatot létesíteni vele. Először ki kellett mondania az elvetetett magzatnak (azaz az őt megjelenítő segítőnek), hogy: Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Mindig helyed lesz a szívemben. Ha megszületik majd az első gyermekem, ő csak a második lesz. Te mindig az első leszel, és mindig megmarad a szívemben a helyed. Utána már képes volt szembenézni a saját bűntudatával, és el tudta mondani: Nincs már dolgom veled. Ez volt a sorsom, és a gyermekem sorsa is. (A bűntudatot megjelenítő személy egészen kihátrált a térből, végül meg is szűnt vele az állító nő kapcsolata.) Ezek után az anyaság lehetőségét megjelenítő személy azonnal kapcsolatba tudott vele lépni. Nos, ez egy nagyon rövid – ám véleményem szerint igen tanulságos – részlet ebből az állításból.
Folyamatos veszteség
A másik abortusszal kapcsolatos történetben az állító személy (az ötvenes évei második felében járó hölgy) azt hozta alapproblémának, hogy most már jó ideje állandóan veszteségeket él meg. Sorozatosan megbüntetik, kifosztják, ellopják dolgait, rossz áron ad el dolgokat stb…, tehát fizikai szinten folyamatosan veszteségek érik. Nála az jött ki, hogy a négy abortált gyermekét nem engedte el, tudat alatt nem tudta mindezt feldolgozni.
Egyébként mindkét állításban az jött ki, hogy az elvetetett gyermekekben semmilyen rossz érzés nem maradt, ők elfogadták a sorsukat. Az anyákban viszont annál nagyobb feldolgozatlan fájdalom maradt. Ennek a nőnek a veszteségei megélésének okaként a négy gyermek elvetetése állt. Itt is ugyanúgy (mint a családállításoknál ilyen esetben mindig) ki kellett mondani ugyanazt, amit föntebb leírtam. (Persze ott részletesebben, cizelláltabban, de a lényeg ugyanaz: kimondani, hogy sajnálom, hogy így történt, mindig helyed lesz a szívemben. Van olyan, hogy optimális nevet is kell adni az elvetetett gyermekeknek – akár fantázianevet –, és más módon is meggyászolni.)
A mi kultúránkban eddig nem volt szokás, hogy egyáltalán bármi módon foglalkozzunk az elvetetett vagy spontán vetéléssel elment, esetleg halva született babánkkal. Ez mára egyre inkább nyilvánvaló – sorra fény derül rá –, hogy igen nagy hiba, hiányosság. Ez is egy olyan történés, aminek következményei vannak. Van, akinél intenzívebb, van, akinél kevésbé, de hogy a lélek számára nyomtalanul nem marad, az biztos. Hogy kinél milyen módon hagy nyomot a lélekben (és akár a testben is) az egyéni. Ez csak két történet volt, de végtelen verzióban jelenhetnek meg az abortusz lelki feldolgozatlanságának a következményei.
Félre ne értsen senki, én nem a „tiltsuk be az abortuszt” zászlaját lobogtatom, hanem azért szólok, ha így történtek a dolgok (mindennek oka van), azt tanuljuk meg feldolgozni. Ehhez ajánlom akár az egyéni rituálét, akár a családállítást (Hellinger könyvét vagy a családállítással foglalkozó könyvek sokaságát), illetve Singer Magdi hospice kifejezetten ebben segítő professzionális munkáját. Egy biztos: minden, amit a szőnyeg alá söprünk, egyszer – így vagy úgy – felüti a fejét.
