Nemrég írtam arról, mennyire fontos a személyiségfejlődésünkhöz a rendszeres énhatár-feszegetés. Ha egy számunkra teljesen szokatlan, idegen közegbe megyünk, az is az. El szeretném mesélni, mennyire jó az ilyenben benne lenni, milyen isteni estém volt. Három öcsémből kettő is rockzenész (mellette mindkettő kiváló szakács), ők hívtak el több zenekaruk közül az egyiknek a koncertjére, a Slipknot Tribütre.
Klasszikus rockklubfeeling, mindenütt a metál bömböl (több helyszínen), uralkodó szín a fekete, bőr-, illetve mindenféle fémtüske kiegészítővel. Még tizenéveim első felében utaztam egy rövid ideig kemény rockban (ezen majdnem minden kamasz keresztülmegy), úgyhogy ismerős az életérzés: alapvetően egy szocializált lázadás, szar és hazug a világ, a társadalom, kívülállók vagyunk, de mégis benne is vagyunk (erre szoktam mondani, hogy olyan „Mátyás király-os” nemzet vagyunk – „hoztam is, meg nem is”). Elkezdődik a kőkemény zene, a srácok profik (külföldre is szeretik őket hívni), totálisan levették a Slipknot imázsát és hangzását.
Ugyanazok a maszkok és piros overallok, ugyanaz a hangszerelés, a kőkemény, pontos hangok és ritmusok, amiket a gyomromban érzek a basszussal együtt.
Többen felismernek, nevetgélnek, meglepődnek, felkiáltanak, fotózkodnak (ezúton kérem a kedves rajongóimat, hogy fotózáskor ne tegyék a kezüket a vállamra, mert nem bírom a bizalmaskodó érintéseket), és kérdezik: „te is metálos vagy?” Hosszú lenne magyarázkodni, úgyhogy csak annyit mondok: „ez is hozzátartozik a világhoz”. De még mennyire! Szabályosan fogható a térben, ahogy a zenekar a közönséggel együtt vezeti le a feszültségét. Ez nagyon más életérzés, mint amiben már jó ideje benne vagyok. (Ellenpontként a rendszeres tibeti hangtálas meditációimat említeném.) Előre megyek, benne akarok lenni a sűrűjében. Hohó! Ez több, mint pogó! Nem ismertem ezt a „játékot”! A rengeteg bevadult, többnyire félmeztelen srác jó nagyokat taszajt, lök egymáson, indulat és erő van abban, ahogy direkt meglökik egymást, amiből aztán újabb lökődések, dülöngélések hullámzanak tovább.
Kábé négyszer taposnak a lábamra (persze magas sarkú szandál… kitoltam magammal), úgyhogy meggondolom magam, biztos fedezékbe vonulok, de olyan közel, hogy még a gyomromban legyen a dob és a basszus, és lássam, érezzem a (f)elszabadult erőket. És bár nem érzek magamban semmilyen feszültséget, magával ragad az egész, lehunyom a szemem, és ritmusra „hadbegelek” (azaz erősen rázom a fejem előre-hátra). És jó, másképpen jó, mint bármi más, de határozottan azt érzem: ez nekem már kijárt, szólni kéne a többieknek is, akik ott ülnek az irodákban, közértekben, hivatalokban, (sokuknak már csak szivárog a vér az ereiben, nem is áramlik), hogy nem baj, ha nem szereted, vagy azt hiszed, hogy nem szereted, gyere, próbáld ki, ez valami hús-vér elemi, kemény, igaz, nincs benne humor, no de minden nem lehet egyszerre, gyere, lépj túl a határaidon!
Aztán nem sokkal utána eszembe jutott, amikor néhány éve az egyik unokatestvérem, aki nem tudta, mennyire nem bírom ezeket a klasszikus magyar feldolgozású musicaleket, a szülinapomra két jegyet vett a Margitszigetre egy ilyenre. Basszus! Jó drágák voltak a jegyek, ő jót akart, ráadásul azt tervezte, hogy ezt az estét ketten töltjük el, muszáj elmennem – gondoltam –, legalább gyakorlom az elfogadást. A második felvonásig sikerült, akkor kiviharzottam róla, úgy éreztem, megfulladok attól a rengeteg sziruptól, nyáltól, patetizmustól, modorosságtól, hamisságtól és szépelgősségtől, amivel leöntötték. Lehet, hogy más épp ezt ( vagy hasonlót) érezne, ha eljönne egy ilyen, számára idegen közegbe, zenei stílusba. Szóval igen ébernek kell lenni ahhoz, hogy belőjük, megérezzük, mi az a más, amit még be tudunk fogadni, aminek meg tudunk nyílni, amivel érdemes énhatárt feszegetni. Rajta!
Másfél tonnás autót emelt le apjáról a 22 éves lány
Te megünnepelnéd a válásodat?
