Beárazott barátságok

Pályakezdőként minden más volt: ültünk a pizzásdobozok felett a közös albérletünkben, kevés szabadidőnkben ugyanazokat a sorozatokat néztük, és ugyanarról álmodoztunk: hogy mindez nem tart sokáig. Hogy nem a pizzafutár fogja fejből tudni a nevünket, hanem azoknak az éttermeknek a pincérei, amelyekbe akkor még be sem juthattunk. Később előfordult, hogy összejött minden: volt pénzem, külföldön cseréltem le az egész ruhatáramat – és olyan is, hogy csak a barátaim jóindulatán múlt, hogy nem kellett kiköltöznöm az albérletemből. Megtapasztaltam mindkét végletet: milyen az, amikor kifizetem egy ismerősöm többezres belépőjét, hogy eljöhessen velem egy koncertre, és milyen kölcsönkérni, hogy másnap egyáltalán legyen mit ennem. Gyakran kiborultam, amit aztán, ahogy rendeződtek a dolgaim, felváltott az eufória. Ha az ember hirtelen pénzhez jut sokévnyi nélkülözés után, nem gondolkodik, nem tartalékol, csak örül, hogy végre nem a leértékelésekről szól az élete.

Távolodunk

Kisgyerekként még csak az frusztrált, hogy másnak márkás cipője van és szebb a tolltartója. Később az anyagi különbségek már el is választanak: a szegény osztálytárs lemarad a sítáborról, nem tud elutazni a külföldi osztálykirándulásra, és szürkébb az ünneplőblúza a többiekénél. A középiskolában a tehetősebbek albérletbe költöznek, a többiek kollégiumba: és itt kezdenek végleg elcsúszni a dolgok. Amikor pedig más és másféle szakmát választ az ember, mint a legjobb barátnői, egyúttal azt is el kell fogadnia, hogy bizonyos szempontból végleg elválnak az útjaik. A pénzről persze nem beszélünk. Nem illik – még egymás között sem. Akinek nincs, az azért nem hozza szóba, mert szégyelli, és nem akar filléresnek tűnni, akinek meg van, az azért nem, mert olyan számára, mint a levegő: fel sem tűnik. Én is így gondoltam ezt, aztán kiderült, hogy akinek van, annak korántsem biztos, hogy csak azért adatott meg, mert szerencsés csillagzat alatt született. Ha valaki látja a barátain, milyen embertelenül sokat hajtottak egy-egy előléptetésért, ha hónapokig nem tudnak összehozni egy találkozót, és csak e-mailben kommunikálnak, mert éjt nappallá téve dolgoznak, akkor más szemmel néz majd az egyre vaskosabb bankszámlakivonatokra.

A buktatók

Az emberi kapcsolatok, így a barátságok is, élményekből építkeznek. Közösekből. Egy barátság nem szólhat arról, hogy az egyik fél úti beszámolót tart az évi hat külföldi nyaralásáról, a másik pedig két ilyen között elmondja, hogy a hétvégén végre bejutott egy kedvezményes vetítésre valamelyik mozifilmre. Ne ámítsuk magunkat: egy barátság csak akkor képes elviselni a financiális szakadékot a két fél között, ha biztos alapokon áll – és még így sem biztos, hogy sikerül. Míg az egyik barátnő bármikor elmehet egy külföldi hosszú hétvégére, a másiknak hónapokig kell spórolnia rá – és ha el is utazik, vélhetően nem három Michelin-csillagos éttermekben szeretné elkölteni a vacsoráját. Két választás van: vagy az a fél is lemond a csúcsgasztronómia remekeiről, amelyik megengedhetné magának őket, vagy kifizeti a barátnője részét – ez pedig újabb problémákat vet fel. Nem érzi-e megalázónak ezt a meghívott, vagy terhesnek a meghívó? Aki azt gondolná, hogy a hétköznapokban kevesebb fennakadást okoznak az anyagi különbségek, téved. Olyannal, akinek nincs egy árva fillérje sem – ami van, azt pedig nem feltétlenül dorbézolásra szánja –, mégis milyen külső programot lehet szervezni? Alázzuk-e meg a barátnőnket azzal, hogy végigrángatjuk a drága ruhaüzleteken, hogy a fizetésének megfelelő összegből néhány trendi darabot vegyünk magunknak? Persze, persze, szuper dolog a közös DVD-zés otthon, de egy karrierje elején, hegymenetben pedálozó nőnek manapság éppen azért a vásárlás a közös program, mert arra úgyis sort kell keríteni, és legalább kicsit együtt lehet a barátaival. Meglátogatni egymást tehát nagyszerű, de nem árt kinézni pár olyan programot, amely még az anyagi gondokkal küszködő félnek sem jelent nagyobb érvágást. Ez az első gesztus.

Ne hazudj!

Vannak aztán alapvető szabályok, amelyeket egyszerűen muszáj betartani, ha nem akarjuk felesleges kockázatnak kitenni a barátságunkat. A legfontosabb: az ember sohase mutasson többet, mint amennyire valójában képes anyagilag. Egyrészt, mert még nagyobb bajba sodorja magát pénzügyileg, másrészt pedig azért, mert ha egy barátnak nem mondhatja el őszintén, hogy most nem fog menni a wellnesshétvége a vidéki csúcsmenő szállodában, akkor abban a kapcsolatban nem az anyagiak jelentik a legnagyobb problémát. A magam részéről mindig igyekeztem viccet csinálni az anyagi nehézségekből, de nem volt könnyű nevetnem például, amikor napokig befőtteken éltem, mert már csak az maradt ehető a hó végén. Az első és legfontosabb, amit meg kellett értenem, az az, hogy a pénztelenség nem bűn. Ha az ember belesüllyed az önsajnálat és a tehetetlenség illúziójának mocsarába, már sokkal inkább az, de mindenkivel, és tényleg mindenkivel előfordulhat, hogy egyik pillanatról a másikra elapad a bankszámlája. A szégyenérzet kiiktatására a legjobb módszer, ha megtanulunk kérni: ha mosolyogva üljük végig az estét egy kávézóban egy szénsavmentes vízzel arra hivatkozva, hogy elrontottuk a gyomrunkat, ugyan honnan legyen fogalma a barátnőnknek, hogy tulajdonképp innánk egy jó jegeskávét, de nincs rá pénzünk? Honnan tudjam, hogyan segítsek a csőd szélén álló barátnőmnek, ha nem mondja el, mire van szüksége, és mivel hoznám kínos helyzetbe?

Az elfogadás művészete

A szerencsésebb helyzetben lévő fél részéről ugyanakkor elengedhetetlen az empátia, egy tapintatlan megjegyzéssel („ugyan már, egy hosszú hétvégét bárki megengedhet magának!”, „ne mondd már, hogy erre sincs pénzed!”) azonnal elkaszabolhatja az addig jól működő barátság tartópilléreit. Éppen ilyen fontos megtalálni az adás és az elfogadás egészséges egyensúlyát. Ha szívesen adnak, megköszönjük és élvezzük. Nem azon gondolkodunk a kacsacomb elfogyasztása közben, hogy holnaptól megint párizsi jön és szikkadt kenyér, hanem értékeljük a gesztust, hogy valaki számára fontos, hogy kiemeljen bennünket a hétköznapi kilátástalanságból. Sohase vegyük azonban mindezt magától értetődőnek: nagy különbség van ugyanis a „köszönöm, elfogadom” és az „ez nekem is jár” között. Anyagi gondjaim legmélyén a legjobb barátnőm havonta egyszer meghívott étterembe. A számlát ő állta, és soha egyetlen pillanatig sem éreztette velem, hogy az alárendeltje volnék. Persze, azt a pénzt adta volna inkább kölcsön – hallom a bölcs megjegyzést, és azonnal meg is cáfolom. A vacsora árának rám eső részéből nyilván sok mindent vehettem volna, ám az, hogy szépen felöltözve-kisminkelve elmehettem egy menő étterembe, és ott néhány órára elfelejthettem a sárga csekkeket, lélektanilag sokkal többet jelentett, mint egy befizetett törlesztőrészlet. Azt az érzést kaptam a vacsora mellé, hogy nem vagyok végérvényesen és menthetetlenül lecsúszott eleme a társadalomnak pusztán azért, mert pillanatnyilag nincs munkám. Szandra, a barátnőm azt mondja, szerinte ez egy jól működő barátságban természetes. „Nem kérdés, hogy ha jóval többet keresek, vagy tudom, hogy a barátnőm nehéz helyzetben van, én fizetek. Akár még egy utazás is belefér évente, hiszen a nyaralás ténye mellett az is fontos, hogy együtt legyünk. Odafigyelek a pénzzel kapcsolatos szavaimra, hogy ne legyenek bántóak, és nyilván nem hánytorgatom fel később, ha én fizettem. De például a közös utazások tervezgetéséről nemcsak magam miatt nem mondok le: ha nincsenek céljaink, az olyan, mint ha elkönyveltem volna vesztesnek a legjobb barátnőmet. Néha nem könnyű, de nem az anyagi helyzetünk miatt vagyunk barátok, így túl kell lendülni a nehézségeken. Ráadásul mindig hittünk a másik előrelépésében, így átmenetinek tekintjük a gondokat.”

Fejet a víz fölé!

A legnehezebb az, hogy az ember ne lássa magát áldozatként, ebben pedig egy olyan barát, aki ismeri az értékeinket, rengeteget segíthet. Más kérdés, hogy okos dolog-e kölcsönkérni közeli barátoktól. Ha minden kötél szakad, és biztosra vehető, hogy belátható időn belül vissza tudjuk fizetni a kölcsönt, egy stabil kapcsolatban semmilyen törést nem okoz az ilyesmi. Ha azonban a barátnőnknek az elkért összeg miatt le kell mondania fontos dolgokról, akkor valószínűsíthető a későbbi feszültség. A jelszó itt is az egyensúly: bizonyos mértékű önzetlenség egy jó barátság természetes alkotója kell, hogy legyen, ám nem vehetjük evidensnek a másik önfeláldozását. Nem sértődhetünk meg, ha a barátnőnk nemet mond, hiszen a fényűzésnek tűnő külföldi utazásra például lehet, hogy egy jobb állás vagy előléptetés reményében megy el. A cél közös: hidat verni a financiális szakadék fölé, hogy a barátságunk újra zökkenőmentesen működhessen. Az évek során megtanultam, hogy akinek az én barátságomra van szüksége, és nem csak egy bárkivel behelyettesíthető asszisztensre, aki megmondja, jól áll-e nekem az a cuki kis ruha, az segít átvészelni a legnehezebb időszakokat is. Aki meg nem, arra az időmet sem fecsérlem.