Elismerésfüggő vagyok!

A 21. századi ember lájkokra vadászik – és nemcsak a digitális világ közösségi oldalain, hanem a mindennapi életében is. Megerősítést várunk a környezetünktől, hogy jól csináljuk-e a dolgainkat, tágabb értelemben pedig, hogy a társadalom értékeli-e mindazt, amik vagyunk. Ha azonban az önbizalmunk nem áll stabil lábakon, a szelíd konformizmus önromboló elismerésűzésbe vagy – ahogyan az angolszász kultúrákban hívják – megerősítésfüggésbe csaphat át.

Alkalmazkodom, tehát vagyok

Anna az önromboló alkalmazkodás iskolapéldája – legalábbis ami a párkapcsolatait illeti. Többedszerre kötött ki olyan férfi oldalán, aki nehezen viseli, hogy vezető beosztásban dolgozó, jól kereső lány a barátnője. Így aztán a 31 éves Anna szégyenkezik a sikerei miatt, az érdemeit inkább titkolja, rosszabbul teljesít, sőt újabban alacsonyabb beosztásban keres munkát. Valójában a gyerekkora jeleneteit éli újra a párkapcsolataiban. Már kisiskolásként különórákon és versenyeken kereste a kihívást, de folyton a szülei rosszallásába ütközött: csak ne ugráljon, ne akarjon sokat, ők egyszerű emberek. Ám végül mégiscsak szembement a szülői akarattal, és azóta a cambridge-i egyetem jogi karát is elvégezte. Szakmai téren tehát győzött, de a magánéletében ugyanazokat a köröket futja: a képességeit takarékra állítja, hogy szeressék, hogy elfogadják, és ne büntessék szeretetmegvonással – hiszen ez a szülőknél is működött.

Szeretnék vagy akarok?

Nem meglepő, hogy az elismerésfüggőség okai elsősorban a nevelésben keresendők. Ha gyerekként azt tanultuk, hogy csak mások igényeinek kielégítése árán vagyunk szerethetők, felnőttként is mások visszajelzéseire lesz szükségünk a saját értékeink megerősítéséhez. Hasonló a helyzet az akarattal. „Tipikus eset, amikor a gyerek azt mondja, »két gombóc fagyit akarok!«, mire a felnőttek rászólnak, amiért nem a szeretnék szót használta. Ez azt sugallja, hogy a gyerek legfeljebb vágyhat valamire, és majd mi, felnőttek eldöntjük, hogy akarhatja-e. Végül a gyerek megtanulja, hogy csak a másiknak lehet akarata” – magyarázza Unoka Zsolt. Aki nem tapasztalja meg, hogy a vágyai egy másik embernek érdekesek lehetnek, és hogy velük együtt is szerethető marad, az mindig alkalmazkodni fog. A simulékonyság szociális értelemben persze hasznos tulajdonság. Egy kaméleonként alkalmazkodó személyiség könnyen be fog tudni illeszkedni szinte bárhová. De ennek az az ára, hogy a pillanatnyi jutalmakért a hosszú távú céljait mindig elárulja. „Azt tekintjük egészséges önbizalmú embernek, akinél felnőttkorára kialakul egy belső jutalmazó rendszer – folytatja a szakember. – Érzékeny a kritikára, de egy stabil magot fenn tud tartani az önképében, és folyamatosan képes jutalmazni magát, ezzel pedig kompenzálja a külvilág negatív behatásait.” Az elismerésfüggő egy sikertelen állásinterjú után összetörhet a kudarctól, holott az események értelmezhetők úgy is: csupán annyi történt, hogy arra a bizonyos pozícióra nem ő volt a legmegfelelőbb jelölt, ám attól ő még ugyanolyan értékes marad, például lelkiismeretes, megbízható, kreatív vagy jó problémamegoldó.

Hozzáférhetetlen vágyak

A párkapcsolatainkat tekintve is érdemes átgondolnunk a jutalmazáshoz és a büntetéshez való hozzáállásunkat. Az elismerésfüggőket gyakran találják meg önző, önérvényesítő emberek, mert számukra kényelmes, hogy a másik mindig mindennel egyetért, és kitalálja még a gondolataikat is. Eközben az alkalmazkodó fél legbelül frusztrált és elégedetlen, hiszen ő maga alig van jelen a kapcsolatban. A pszichiáter kóros vagy komplementer kapcsolatnak hívja a jelenséget, mivel egyik fél sem tud fejlődni a másik mellett. Aki egyenrangú társat keres, nem fog önalávető embert választani, mert zavarja, hogy a másik mindig azt mondja, amit hallani akar. „A központi probléma az, hogy az elismerésűzők nem férnek hozzá a saját vágyaikhoz, mert attól félnek, ha közel engednék magukhoz őket, a környezetük elutasítaná, kiközösítené őket” – mondja Unoka Zsolt. Bár a jelenség neve pont az ellenkezőjét sugallná, az ilyen ember a dicsérő szavaktól kényelmetlenül érzi magát, kétkedve fogad minden bókot. Gyanakszik, miért mondanak neki olyan furcsa dolgokat, hogy jól teljesített valamiben. Nem meglepő, hogy több nő elismerésfüggő, mint férfi: hajlamosabbak mások igényeit a sajátjaik elé helyezni, és általában többre értékelik a társadalom véleményét, mint a férfiak. Arról nem is beszélve, hogy a mai, folyamatos versenyhelyzeteket teremtő világban különösen nagy szükségünk van az önbecsülésünk külső megtámogatására. A nehéz gazdasági helyzetben sokan féltjük a munkahelyünket, és általános a szorongás az élet többi területén is. Ezért minden bokorban keressük az arra utaló jeleket, hogy a dolgok a lehető legnagyobb rendben mennek körülöttünk, és mi jók vagyunk, jól teljesítünk, számítanak ránk. Csakhogy mindig tapasztalni fogjuk, hogy a külső megerősítésből soha nem elég: kapjunk bármennyit is belőle, nem adja meg az igazi elégedettség és boldogság érzését. Ez a tapasztalat ugyanakkor segíthet elindulni azon a felfedezőúton, amely önmagunk felé visz, és egy belső, teljesebb egyensúly forrása lehet.
„A minta, amely gyerekkorunkban a túlélés eszköze volt – másoknak megfelelni, másokkal kedvesnek lenni –, felnőttkorban gyakran válik a továbblépés akadályává. Azt a tanult, mélyről jövő motivációt, hogy a környezetünk kedvében járjunk, és az ő megerősítéseiket bezsebeljük, csak úgy írhatjuk felül, ha megtanuljuk, hogyan és mikor érezzük magunkat igazán jól belülről, önmagunkból kiindulva. Ki kell tapasztalnunk, hogyan tudjuk a vágyott elfogadást és megbecsülést saját magunknak megadni” – mondja Madai Kriszta karrier-tanácsadó coach. Ez az út persze nem könnyű, nem egyszerű visszatalálni magunkhoz, azaz tisztában lenni az értékeinkkel, az erősségeinkkel, a vágyainkkal. „A külső megerősítéstől való függést csak fokozatosan építhetjük le, hiszen egykor ez volt az egyetlen eszközünk arra, hogy a szüleink elfogadását megkapjuk – folytatja. – Ahhoz, hogy ide eljussunk, nem kell feltétlenül valamit másképpen tennünk, sokkal inkább arról van szó, hogy megtanuljunk máshogyan látni dolgokat, és eljussunk a valós belső önbecsüléshez.”

 
További érdekes írások a Marie Claire magazin decemberi számában! Kérd az újságosoknál!