Mi mentsük meg a férfiakat?

A 21. századi nő kiéhezett a tudásra, tanulásra, az önmegvalósítást nyújtó munkára, a szabadságra, és persze a minőségi szexre. Amerikában már született egy mondás is ránk: „a nők törnek föl, mint az olaj”. Eközben a férfiakban egyre több kétely, szorongás alakul ki a saját önértékelésükre, önmaguk megítélésére, a világban elfoglalt helyükre vonatkozóan. Egészen biztos, hogy mindennek köze van ahhoz a jelenséghez, amit már rengetegen elemeznek, miszerint Magyarországon például jelenleg öt férfiből csupán három éli meg a 65. évét.
Jó néhány éve alakult ennek megelőzése érdekében egy site (már-már mozgalom): „Mentsük meg a férfiakat!” Igen sok felületen foglalkoznak az eddig elnyomott nők lelkével, helyzetével, viszont érdemes belegondolni, vagy inkább azt mondanám, beleérezni a férfiak helyzetébe is.
Míg eddig nem volt igazán fontos az érzelmek megélése, odafigyelni a lélek különféle jelzéseire, most viszont, hogy elkezdődött az individualizáció (saját egyedi létünkre való ráébredés), ez felértékelődött. És a férfi (főképp a középkorú), aki eddig alaposan le volt szoktatva a „lelkizésről”, most vagy a korai halálba „menekül”, vagy az életközepi válságba, aminek egyik jellemző megnyilvánulása, hogy az egyik kezében sört, a másikban távirányítót tart.

Mit lehet, egyáltalán mit érdemes tenni ebben a helyzetben? Mindannyian megtapasztaltuk azt, ha valaki követelőzik, számon kér, szemrehányást tesz, az bizony még lentebb nyomja az embert. Akkor hagyjuk szótlanul az egészet? Elmondani nem tudom, hogy az elmúlt években hány nőtől kaptam meg ezt a kérdést. Az Új egyensúly – Fordulópont a férfi-nő viszonyában című könyvemben ezzel a témával külön fejezetben is foglalkozom, de most röviden leírom, mi segíthet.

A nőnek bizonyos szempontból „még nőbbnek” kellene lennie, azaz empátia, türelem, megértés, elfogadás a dolga, és innen kiindulva megérezni azt, mi nyithatja, segítheti a férfit. Vajon mit él meg ő belül? Mi az a nyelv, módszer, amellyel oldhatja a benne levő szorongásokat, és ami talán ébresztgetheti őt is, hogy egyáltalán nem lesz kevésbé férfias, ha lelki szinten is tesz magáért. A különféle önismereti, öngyógyító technikák, könyvek, előadások főbb célközönsége még mindig a nő, és ezt igen nagy hibának tartom. Bevallom, eddig (egészen januárig) én is csak nőknek tartottam az úgynevezett „lelki wellnesseimet” (háromnapos belső munkával töltött elvonulások), míg rá nem jöttem, hogy ez így további egyensúlytalansághoz vezet. Januárban jöttek férfiak is, és magam is meglepődtem, milyen gyorsasággal nyíltak meg, milyen hálásak voltak a rájuk figyelésért, megértésért.

De mi van akkor, ha begubózik, szőnyeg alá seper, kifelé mutogat, hárít? Zárt ajtókon hiába dönget az ember, ráadásul mindenki csak a saját portája előtt söpörhet. Ráadásul a nő nem az anyukája szeretne lenni a párjának, hanem az egyenrangú társa.
Úgy gondolom, itt az ideje, hogy lebontsuk az irányító-vezető, mindent tudó, erős férfi képét, és helyette a lélektől lélekig ívelő viszonyulásra helyezzük át a hangsúlyt. Itt az ideje a sztereotípiák lebontásának is, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy nem húzhatók ránk egyenruhák. Önismeret, önvizsgálat: belülről kifelé érdemes elindulni. És továbbra is szeretet, szeretet, szeretet, azaz a feltétel nélküli másikra figyelés megélése.

Úgy gondolom, hogy egy abszolút lejárt, régi típusú gondolkodást mutat, hogy ciki pszichológushoz, kineziológushoz járni. Ha már cikiről beszélünk, szerintem az a „ciki”, ha valaki azt gondolja, hogy csak a testünket kell ápolni, a lelkünket nem.