– Milyen az érett személyiség?
– Érzelmileg intelligens, motivált arra, hogy valósághűen gondolkodjon, hogy együttműködjön az emberekkel és felelősséget vállaljon saját életéért. Önmagával beazonosítható érték- és normarendje van, és a megfelelő helyzetekben alkalmazni is tudja ezeket.
– Mi a teendő akkor, ha a személyiségmodell alapján arra a következtetésre jutunk, hogy nem tartozunk az érettek közé?
– Én úgy fogom fel ezt a személyiségmodellt, mint egy nagyon jó energiájú mérföldkövet. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek problémáink, hogy nincsenek szomorúságok, csak ezek kezelése sokkal könnyebb egy érett személyiségű ember számára. Mindenki tart valahol a saját fejlődésében, úton vagyunk, elkövetünk hibákat, de azért léteznek alappillérek, amelyeket érdemes figyelembe venni.
Ha valaki „párbeszédben áll magával”, és felismeri, hogy mindig besétál ugyanabba az utcába, akkor tudnia kell, hogy azzal a problémával még dolga van. Ha valaki ismeri az érett-személyiség modellt, akkor pontosan tudni fogja, hogy ez a modell egy mankó, amin elindulhat. Tegyünk fel kérdéseket magunknak: Vajon miért akarok folyton megfelelni másoknak? Vajon miért vagyok olyan félénk, ha szokatlan közegbe kell mennem vagy kérnem kell valamit? Mitől is félek valójában? És így tovább. Ha meg merjük tenni, hogy a környezetünket úgy használjuk, mint egy tükröt, akkor rá fogunk jönni, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyekkel még dolgunk van. Az érett személyiséggé válás egy komplex, nagyon szép út. Nem az az érdekes, hogy gyorsan végigrohanjunk rajta és elmondhassuk, hogy no, akkor már mi érett személyiségek vagyunk. Szeressük a negatív tulajdonságainkat, mert azokat nem leplezni kell, hanem megfejteni, és dolgozni rajtuk.
– A pszichológia sokszor kanyarodik vissza a gyermekkorhoz, mondván, minden akkor dől el. Ezek szerint mi, szülők rontunk el valamit?
– Én nem hiszem, hogy elrontanánk! Neveljük a gyerekeinket, ahogy jónak látjuk. De két dolgot mindenképpen érdemes kerülni: a direkt irányítást és a nagyon direkt jutalmazást és büntetést, mert ezek bizonyítottan nem vezetnek sehova, sőt inkább aláássák a személyiség fejlődését. Én sokkal inkább azt mondanám, hogy egy jóízű befolyásolásra van szükség, a mintán keresztül, vagyis merjük önmagunkat adni! A legfontosabbnak tartom azt, hogy gyerekeinket tanítsuk meg egy reális ön- és valóságészlelésre, aminek nagyon fontos része például az a felismerés, hogy vannak tények és vannak vélemények, és a kettő sokszor nem ugyanaz. Egy gyereknek meg kell tapasztalnia azt, hogy a tények tőle függetlenül léteznek, és azokat figyelve ismerje meg a világot, ami nem feltétlenül róla szól. És aztán lehet továbbhaladni vele a valóságészlelésben, mindig legyen párbeszédben az őt körülvevő valósággal, tudjon érdeklődni, alakítsa ki saját véleményét a világról.
– Hogyan segíthetjük őt ebben?
– Minden gyereknek van egy „referenciaszülője”, akinek a mintája akadálytalanul beépül a gyerek személyiségébe. Jung azt mondja, hogy „ha fél életedet odaadod a gyereknek, akkor sem kímélheted meg őt saját életének egyetlen percétől sem”. Nem mindegy, hogy kioktatom, leszidom, vagy megkérdezem tőle, hogy te mit látsz ebben kisfiam. De ezt már két-három éves korban el kell kezdeni. Ezzel szemben a direkt irányításnál kijelentjük neki, hogy valami jó, vagy nem jó, és ezzel lényegében leszoktatjuk önmagáról.
Amikor egy gyerek odahoz hozzánk egy rajzot, és azt mondja: „Nézd anya, milyen szépet rajzoltam!”, vagy odahozza, és azt mondja: „Szerinted ez szép?”, akkor már tudjuk, hogy az első esetben egy sikerorientált gyerekkel állunk szemben, a másodikban pedig egy tendenciájában kudarckerülővel, aki folyamatosan igényli majd a megerősítést. Ha a szülő megtanulja azt, hogy a gyermeke egy önálló személyiség, autonóm lény, akinek saját életútja van, akkor azt is tudni fogja, hogy neki abban kell őt segítenie, hogy a saját útján megtalálja a boldogságát. Ha nem ezt teszi, ha birtokolja, ha folyamatosan kontrollálja vagy kioktatja, akkor az pont a gyerek későbbi boldogsága ellen hat. Én magam is elmúltam már harmincéves, amikorra ezt megtanultam, és sosincs késő változtatni a hozzáállásunkon.
– Könyvében, Az érett személyiségben gyakran emlegeti a kommunikációs gátakat. Mit ért ezen pontosan?
– Adott két helyzet: egy konfliktusos és egy segítő helyzet. Az emberek mindkettőben gyakran használnak olyan kommunikációs fordulatokat, amelyben az a közös üzenet, hogy „én több vagyok, mint te, én meg tudom neked mondani, hogy mi a jó és mi nem, és ha úgy csinálod, ahogy neked mondom, akkor nagyon jó lesz!”. Ezt a pszichológiában úgy mondjuk, hogy a szavak „szociális méretkülönbséget” fejeznek ki: „én több vagyok, mint te”. Az efféle gátakat azért célszerű elkerülni, mert bizonyíthatóan kommunikációs válaszreakciókhoz, megküzdési mechanizmusokhoz vezetnek: klikkesedés, bosszú, lázadás, hazudozás, alulmotiváltság. Ezt pedig egyik szülő sem akarja.
– Mi a véleménye arról, hogy szülés után a nők többsége nem mindig tud, de olykor nem is akar abba a pozícióba visszajutni, amit átmenetileg elhagyott a gyermeknevelés kedvéért?
– Ha valaki rájön arra, hogy a teljesítményének vannak határai, és ugyanazt a munkát már nem igazán tudja gyerek mellett elvégezni, de mégis megteszi, akkor ezért nagy árat fog fizetni: vagy a gyerek személyiségének állapotával, vagy a saját egyéniségével. Aki meg meri tenni, hogy mondjuk egy vezető pozícióból visszalép egy időre, az lehet egy reális ön- és helyzetértékelés eredménye, és én úgy látom, hogy az ilyen emberek egy idő után zavartalanul visszakerülnek a helyükre.
– Hogy fog ez mutatni az önéletrajzban?
– Ne a munkáltató oldaláról közelítsük meg. Ha én mint édesanya hozok egy döntést, hogy egy munkakörből visszalépek, az az én döntésem volt. Később azt a döntést is meg fogom tudni hozni, hogy mit teszek majd meg annak érdekében, hogy visszakerüljek a munkaerőpiacra. Én nem hiszek abban, hogy ez csak és kizárólag a munkáltatótól függ, hanem attól is, hogy én hogy adom majd elő mindezt mondjuk egy állásinterjún. Az a munkahely, ahol ezt idézőjelben „büntetik”, ott a humán szempontok másodlagosak a rendszerben, és lehet, hogy oda egy kisgyermekkel nem is nagyon érdemes menni.
– Lehet érett személyiségű az, aki csak a munkájának él?
– Lehet nagyon sikeresnek lenni, de nem érdemes mindenáron. Azok az emberek, akik erőltetik a sikert, az esetek 90 százalékában feláldozzák a magánéletüket és beáldozzák a személyiségüket. Márpedig a társadalom ezt nem mindig díjazza. Vannak néhányan, akik ezt az egyensúlyt meg tudják teremteni, de csak igazán érett személyiség birtokában képesek erre. Az erőteljes sikerorientáció önzéssel járhat, és mások rovására mehet. Márpedig egy érett személyiség nem önző, sokkal inkább együttműködő.
Egyébként nagyon egyszerű a recept: Én akkor tartok egy embert sikeresnek, ha szereti azt, amivel foglalkozik, vannak barátai, és hasznosan képes eltölteni a szabadidejét. Akik így élnek, azokat általában a külvilág is boldognak látja.
