– Talán kevesen tudják rólad, hogy annak idején színésznőnek is tanultál. A forgatókönyvírás ehhez képest a háttérben működő szakma. Hogy lett az egyikből a másik?
– Pont azért nem lettem színész, mert rájöttem, hogy ehhez nem vagyok elég extrovertált. Az én habitusomnak jobban áll a háttérmunka. Persze anno a színészet is azért jött iskoláskoromban, mert nagyon érdekelt a színház és a film. Szavalóversenyeket nyertem, felléptem, és valahogy abban a közegben mindenki készpénznek vette, hogy színész leszek. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ehhez nem vagyok elég jó, és maximum közepes lehetnék.
– A Filmművészetin színház szakon végeztél, és úgy sejtem, a te igazi szerelmed valójában a színház. Nem fáj, hogy a filmek miatt kissé eltávolodtál tőle?
– Azért teljesen nem engedtem el. Pár éve volt egy színházi munkám, és most is gondolkodom egyen. Már csak azért is szoros maradt a kapcsolatom a színházzal, mivel a férjem az Átrium Színház igazgatója.
– Szoktatok közösen dolgozni?
– Már nem (nevet), de régen akadt rá példa. Amikor még főiskolás voltam, több darabot is csináltunk együtt, és pályakezdőként ez hatalmas segítséget jelentett. Bár néha máig felmerül köztünk a közös munka lehetősége, de szerintem alapvetően nem jó, ha egy házaspár együtt dolgozik. Rengeteg feszültség kerül a felszínre olyankor. Ő nagyon máshogy gondolkodik, mint én, és a forgatókönyveimnél szeretem kikérni a véleményét, mert ez a más nézőpont sokszor hasznos, viszont ez egy közös munkánál inkább csak konfliktusokat okozna. Mindketten elég szenvedélyes emberek vagyunk.
– A filmjeidet ismerve feltűnt, hogy nem nagyon találom bennük Divinyi Rékát. Neked soha nem volt célod, hogy a forgatókönyveid kicsit rólad is szóljanak?
– Ehhez én túl zárkózott vagyok. Nekem az írás nem terápiás élmény, ahol ki kellene írnom magamból dolgokat. Nem könnyű az ilyesfajta kitárulkozás. Én mindig mások életébe belehelyezkedni és mások történetein gondolkodni szerettem igazán.
– Mostanában mások forgatókönyveit értékeled a Filmalapnál. Nem zavar, hogy ez idő alatt a saját ötleteidből nem készíthetsz forgatókönyveket?
– Amikor ezt elvállaltam, úgy éreztem, hogy elfáradtam. Zsinórban jött ki hat nagyjátékfilmem, és nyilván még írtam másik hatot, amiből nem lett film. Egyik munka jött a másik után, és azt éreztem, hogy muszáj szünetet tartanom, mert már nem fog eszembe jutni semmi. Egy amerikai forgatókönyvíró megengedheti magának azt, hogy ha végez egy könyvvel, akár fél vagy egy évet is pihenjen, de itthon nem ez a helyzet. Nem akartam kiégni, ezért kaptam a lehetőségen. Mostanában kezdtem csak azt érezni, hogy újra jönnek a jó ötletek és a „de megírnám” érzés.
– Nehéz dolog a kollégáid munkáit értékelni, kritikákat megfogalmazni?
– Mi igyekszünk nem kritikákat megfogalmazni, hanem inkább a megfelelő kérdéseket feltenni. Sokakat persze ez is sokkol, mert egy-egy ilyen beszélgetés után látják, mennyi munka van még a forgatókönyvükkel. Azért a többségen úgy látom, hogy inkább élvezik a dolgot, mert hasznos. A kritikus akkor kritizál, amikor már elkészült valami és nem lehet rajta változtatni, de amikor mi szólunk, akkor még van lehetőség arra, hogy ettől jobb legyen a készülő mű. Persze ettől ez még fájdalmas dolog, mert az ember ilyenkor a legkiszolgáltatottabb.
– Te voltál már hasonló helyzetben?
– Konkrétan kipróbáltam a Filmalapnál is. Szerettem volna, ha ezen a fejlesztési rendszeren az én egyik régebbi munkám is átesik. Ugyanúgy bedobtam a közösbe, mint az összes többit, de persze álnéven. Ott ültem és hallgattam az észrevételeiket, miközben ők nem tudták, hogy az én munkámat elemzik. Én aztán nagyon hiszek ebben a rendszerben, de ettől még rossz érzés volt hallgatni. (Nevet.)
– Más típusú személyiség alkalmas írónak és forgatókönyvírónak?
– Nem feltétlenül, de az biztos, hogy egy regényírónak maximum a szerkesztője avatkozik bele a művébe. A regény egy sokkal individualistább műfaj. Egy forgatókönyvírónak messzemenőkig kell alkalmazkodnia sok-sok emberhez és a körülményekhez. Tudomásul kell venni, hogy a forgatókönyv nem az én alkotói kinyilatkoztatásom, hanem egy filmnek az alapanyaga, ami ugyanúgy a rendezőé, a színészé és az operatőré is. Hiába érzed néha úgy, hogy levágják a gyereked kezét-lábát, sokszor nyelni kell és tovább dolgozni. A nagyon öntörvényű emberek nem valók forgatókönyvírónak.
– Veled még sosem fordult elő, hogy az egyik sztoridból inkább regényt írtál volna?
– Felmerült már többször is, de hozzám valahogy közelebb áll a filmek szikársága. Egy forgatókönyvben pont annyit mondok el, amennyit feltétlenül muszáj, mert ehhez hozzájön a kép, az alakítás… Amikor egyszer elkezdtem regényt írni az egyik forgatókönyvemből, rettenetesen idegesített, hogy hosszan-hosszan mondani kellett, hogy a figura hogyan néz ki, mit érez, mit gondol stb.
– A legtöbb írónak akad bevált munkamódszere és munkaideje. Neked is akad ilyen?
– Igen, este kilenc után, miután a kisfiamat lefektettem aludni. Akkor csend van, nyugi, és már telefonon sem keres senki.
– Úgy tudom, heti öt-tíz forgatókönyvet olvasol és véleményezel. Meddig lehet ezt csinálni?
– Hollywoodban általában egyetemisták és kezdő írók csinálják pár évig, mert rengeteget lehet közben tanulni. Nem hinném, hogy ez egy életre szóló perspektíva lenne.
– Nem tartottál attól, hogy ezzel a munkáddal majd rengeteg haragost szerzel a szakmában, és később sokkal nehezebb lesz számodra a visszatérés?
– De igen, és ezért is gondolkodtam sokat azon, elvállaljam-e. Végül azért mondtam igent, mert ez a rendszer végre a helyén kezeli a forgatókönyveket, pedig ezek korábban a magyar filmek esetében egyáltalán nem számítottak fontosnak. Az, hogy én félek attól, mások mit gondolnak, még nem lehet elegendő ok arra, hogy ne csináljam azt, amiben hiszek.
– Az általatok eddig útjára indított magyar filmek inkább művészfilmesebb munkáknak tűnnek. Nem pályáznak hozzátok könnyedebb műfajokkal? Nincsenek készülőfélben jó komédiák?
– Nagyon kevés jön, sajnos, és ami jön, abból kevés a jó. Egy vígjátéknál rögtön kitűnik, ha gyenge a szöveg és nem ülnek a poénok. Azért nem reménytelen a helyzet. A már címében is sokat eláruló Coming out Csányi Sándorral vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát nagyon szórakoztatónak és viccesnek tűnik. Szellemesnek tartom az Argo 2.-t, vagy ott van a Toldi, ami ugyan nem vígjáték, de egy klasszikus harcolós, lovagos, szerelmes mozi lesz, egy kis Pálfi Gyuri-s beütéssel természetesen.