“Nem azért csináltam, hogy bárkinek baja legyen belőle”

– Hogy tetszik az íróélet?

– Hú, hát én nem is tudtam, mivel jár ez, először írtam könyvet. Meglepett ez a visszhang, és egyáltalán az, hogy az embereket érdekli az én történetem. Nem vagyok olimpiai bajnok, sem senki, csak egy Európa-bajnoki harmadik, egy vb-hatodik. Adtam ezt a címet a könyvnek, és erre felkapták a fejüket az emberek.

– Nem tartottál attól, hogy ez túl erős cím lesz? Gond nélkül nevezed magad szexmániásnak?

– Igen, mert ez az igazság, ez is én vagyok… vagyis voltam, és nem én vagyok az egyetlen.

– De kevesen mondanák el magukról…

– Mert ez egy prűd ország. Én eddig sem tagadtam magamról, sőt amikor még sportoltam, akkor sem. Sosem voltam olyan lány, aki pironkodva beszélt volna a szexuális életéről, de szerintem ebben nincs semmi furcsa, mindenki szereti csinálni, nem?

– Többnyire. Talán a minőségben és a mennyiségben vannak különbségek.

– Egyáltalán nincs itt szó mennyiségről, az emberek el vannak tévedve. Adtam egy erős címet, de nem mennyiség van a könyvben, csak izgalmas és szaftos sztorik. Mindaz, amit átéltem, és amit közben, utána gondoltam.

– Szerinted a te szexuális életed mennyire tér el az „átlagostól”?

– Egy átlagemberé nyilván más, aki nincs benne a sportéletben, az sosem juthatna közel olyan hírességekhez, mint én.

– Inkább a szexhez való hozzáállásra gondoltam.

– Abban nem vagyok annyira extrém, sok nő gondolkodik így, csak nem merik felvállalni, nehogy egyből rájuk mondják a ká betűs szót. Énrám mondták, és mondják is, de nem érdekel, nyilván az irigység szól belőlük. Most viszont akár egy forradalom is lehet ebből: igenis mondjuk ki, hogy a nők is szeretik csinálni, és ha valaki nagyon sok férfival volt együtt, az se legyen már probléma! Miért tagadja le bárki is, hogy szeret sok férfival lefeküdni, ha a férfiak egy része is marha büszke rá? Amúgy a közösségi oldalon például csak pozitív visszajelzéseket kapok, sokan vannak, akik azt írják, tök jó, hogy felvállaltam ezt a dolgot.

– Gondolom, nem azok, akik szereplői lettek a könyvnek.

– Fogalmam sincs, nem tartom velük a kapcsolatot.

– Nem is egyeztettél előzetesen senkivel?

– Figyelj, nevek nincsenek benne, most miről egyeztessek? Leírtam, mi történt vagy mit meséltek nekem, ez a saját életem.

– Név nélkül is lehet azonosítható valaki. Néha elég, ha például azt mondjuk, „egy kajakos olimpikon részvételével külföldön forgatott valóságshow műsorvezetője”.

– Nem tudom, először csinálok ilyet, de nem gondolom, hogy annyira könnyű lenne bárkit is azonosítani. Most sokan kézenfekvőnek gondolják, hogy erről vagy arról az emberről van szó, pedig nem olyan egyszerű. A legszexisebb futballista, vízilabdás vagy vívó – kinek melyik? Az én agyamba senki nem lát bele.

– Én biztos elszólnám magam…

– Erre szerencsére kitanítottak, nem szabad kimondani, és persze hülye lennék…

– Valahogy úgy képzelem, hogy te csak mesélted a sztorikat ennek-annak, aztán egyre többen mondták, hogy hú, ezt meg kéne írni, majd egy kiadó meglátta benne az üzletet.

– Nem, egyedül találtam ki. Mindenképp könyvet akartam írni, már amikor abbahagytam az úszást. Azért, hogy elmondjam, mi zajlik ebben a közösségben, hogy megmutassam, nem csak a csillogás van. Aztán ez a kiadó fülébe jutott, mögém álltak és segítettek.

– Az egyértelmű volt, hogy adod a neved a sztorikhoz?

– Gondolkodtam ezen, de elég hiteltelen, ha valaki név nélkül ad ki könyvet, bár emberek így is megkérdőjelezik…

– Hogy te írtad?

– Hát persze hogy én írtam, hát az én történetem, ki írta volna?! Nem, hanem a leírt dolgok valóságtartalmát. Ha nem lenne igaz benne minden, akkor nem adnám a nevem hozzá.

– És nem bántad meg, hogy adtad.

– Nem, akármekkora felhajtás van is körülötte, mert tök jó kint látni a polcokon. Imádom a színeit… jó az a baywatchos fürdőruha a borítón!

– Amiről írsz, az egy lezárt korszak?

– Igen. Szeretném lezárni, és nagyon jó úton haladok.

– Akár a monogámia útján?

– Igen, három és fél éve párkapcsolatban élek, és nagyon jól érzem magam. Dolgozó ember vagyok, értékesítő egy komoly cégnél, mosok-főzök, takarítok, mint bárki más.

– Nyilatkoztad, hogy a barátod elfogadta, hogy könyvet írsz, édesanyád viszont nem olvasta.

– Nem, de nincs vele különösebb baja. Bár sosem meséltem semmit neki, azt mondja, nem is kell, mert ismeri a lányát. Persze ő egész más világban él, mint én. Az élsportban a legjobb testű emberekről beszélünk, híresebbnél híresebb sportolók, nagy nevek… ez teljesen más.

– Egy általánosan elterjedt vélemény szerint a boldogsághoz kevés a jó test, a jó szex, „érzelmek is kellenek” a testiséghez – a nőknek még inkább.

– Rám ez nem volt igaz. Tény, hogy az első megcsalásnál nekem is rossz volt, de ebbe egy nő beletanul. Meg kicsit férfi is a lelkem, engem egyáltalán nem érdekelt semmi. Vannak azok a lányok, akik a szüzességüket őrizgetve várják a herceget, de én nem ez vagyok. Forrt a vérem, imádtam játszani a tűzzel, szerettem azt az életet, és nem nézem le azt, akinek ez jólesik. Ha pedig arra kerül a sor, már tudok normális családi életet élni. Szerintem egy nő ne menjen férjhez úgy, hogy nem élte ki magát.

– A könyvben sokat emlegeted a sporteredményeidet. Büszke vagy rájuk?

– Persze. Nem vagyok olimpiai bajnok, sosem vágytam rá, tudtam, milyenek a képességeim és kikkel versenyzek együtt. De ezeket is bele kellett írnom ahhoz, hogy ne vessenek meg az emberek, hogy lássák, azért letettem az asztalra valamit.

– Sokak szerint keveset, és ezért kell most egy másfajta ismertség.

– Nekik azt üzenem, csinálják végig tizenhat évig azt, amit én, ússzanak napi huszonkét kilométert az uszodában, akkor beszélhetünk erről.

– Egyes pszichológusok szerint az élvezetek túlzott hajszolása, a szexmánia valamiféle, a nőiségben okozott törésre – szeretethiányra, apahiányra vagy épp egy traumát okozó molesztálásra – vezethető vissza.

– Nálam egyik sem volt probléma. Az, hogy a szüleim tizennégy éves koromban elváltak, és nem volt mellettem apa, az nem volt jó, de mi köze ennek a szexuális életemhez? A molesztálás sem volt traumatikus, csak meglepődtem, ennyi. Hamar lezajlott az a dolog annak idején.

– Ezért nem tettél feljelentést később sem?

– Azért nem, mert nem lehetett. Akár a sportpályafutásom is veszélybe került volna, én legalábbis úgy éreztem. Most sem azért csináltam, hogy bárkinek baja legyen belőle, én nem gondoltam volna, hogy ekkora vihart kavar ez az egész…

– Nem félsz az esetleges perektől?

– Nem, ha arról van szó, állunk elébe, és a kiadó mellettem áll.

– Lesz, aki hivatalosan is tanúskodik majd melletted?

– Igen, egy úszótársam jelentkezett, és még valaki, aki szintúgy áldozat volt.

– Gyerekként ti elfogadtátok, ha az edzésen keményen bántak veletek? Azt gondoltátok, ez a világ rendje?

– Nagyjából igen. Talán szükség volt rá, de az is lehet, hogy nem. Szerintem mindent meg lehet beszélni, nem hiszem, hogy egy pofon kell ehhez. De ha megérdemeltem, akkor igen. Engem gyakorlatilag az uszoda nevelt fel, és én mindentől függetlenül szerettem. A kitartásom határtalan volt, ezt tudja mindenki.

– A pénz fontos neked?

– Nem, az a fontos, hogy sok nőt felszólítottam, hogy vállalja fel önmagát. De amúgy is a kiadó és az én magánügyem, hogy mennyi a pénz.

– Azt nem is kérdezném.

– Nekem inkább az számít, hogy el akartam mondani, hogyan nevelkedtem, milyen volt felnőni a profi sportban, és a felnőtteket tájékoztatni, hogy vegyenek komolyan egy zaklatási esetet.

– Sokszor ellenségesen írsz a férfiakról. Haragszol rájuk?

– Egyáltalán nem írok ellenségesen. Azt írtam le, ami történt, az miért ellenséges?!

– A 47. oldalon például ezt írod: „Mocskos, élvhajhász, hűtlen férfiak. Ők tehetnek mindenről. Arról is, hogy én mindenkivel lefeküdtem.”

– Hú, az a baj, hogy már igazából nem emlékszem, mi van az elején, meg végig sem olvastam újra, pedig kéne majd, hogy tudjam… de nem, egyáltalán nem haragszom a férfiakra. Mi értük vagyunk, ők meg értünk, és ezek tök jó dolgok, amik velem történtek.