“A nők belülről szemlélik a világot”

– Nagyon kevés a karikaturista nő, itthon talán te vagy az egyetlen.

– A lányokat általában kiskoruktól szabályozzák, jónak kell lenni, jól kell viselkedni, épp ezért a lányok szabálykövetőbbek. A szüleim viszont festőművészek, így az otthoni közegben nem léteztek ezek a elvárások, szabad légkörben nőttem fel. Szinte mindennap szalon volt nálunk, melyeken Szeged – ott nőttem fel – értelmisége összegyűlt, és ezek az estek gondolkodó-gondolkodtató hangulatban teltek. Én mindig ott ültem a társaságban, és bár nem szóltam bele a beszélgetésekbe, hatott rám a hangulat. Kellett persze, hogy legyen belső indíttatásom is, mert a nővérem nem lett művész, holott ő is állandóan ott volt velünk, de ezek az impulzusok garantáltan befolyásoltak minket.

– A „nőhiány” nem függhet össze azzal, amit sokan vallanak, hogy kevesebb a jó humorú ember a nők között?

– Vágó István például évekig nem tudta, hogy az Édua női név, és megdöbbent, amikor egy kiállítás-megnyitómon szembesült a valósággal. Sokan hiszik, hogy ezek, bár gyakran nyúlok női témákhoz is, valójában egy férfi munkái. Nem gondolom, hogy közöttünk ne lennének jó humorúak, csak éppen a nőkön annyi teher van, annyi elvárással kell folyamatosan szembesülniük, hogy a humorra talán már nem marad energia. Ha egy férfi harmincévesen még nem kezdett semmit az életével, csak annyit mondanak, „még ráér”. Ellenben ha egy nő huszonöt évesen nem futotta be az életét, akkor már sajnálkoznak, hogy „jaj, mi lesz vele?”. Ha egy fiúgyerek komisz, azon elnézően kacagnak, ám ha egy lány odacsap valakinek, akkor komolyan aggódni kezdenek érte. Szinte azt is megmondják legtöbbünknek, mi legyen a szakmánk. Ha valaki nem gyerekorvos, kozmetikus vagy óvónő szeretne lenni, hanem teszem azt vegyész, máris furcsán néznek rá. Közben sokszor tapasztalok nőknél jópofa iróniát, szarkazmust, de sokan szinte szégyellik is ezt, mintha ez valami hiba lenne, valami nem nőies tulajdonság.

– Nálad szintén a gyerekkorból ered az a fura humor, ami a rajzaidat jellemzi? Nézve őket azt gondolnám, hogy ehhez talán nem is humorérzék, hanem egyfajta csavart, kifordított gondolkodásmód kell…

– Persze, ezt is otthonról hoztam. Református lelkész volt a nagyapám, a nyarakat náluk töltöttem, hittant tanultam és templomba jártam. Ebből a közegből jöttem mindig vissza Szegedre, az óvodába, ahol persze ünnepeltük a november hetedikét, április negyedikét. Ez más szempontból is visszás volt. Nagybátyám ötvenhatban menekült Amerikába, ahol lelkész lett, és erről nem lehetett beszélni, de otthon természetesen beszéltünk róla. Tehát mást hallottam otthon és mást a többiek között. Korán rá kellett jönnöm, hogy ugyanazt a dolgot több oldalról is lehet látni. Egészen kisgyerekként megtapasztaltam, hogy az igazság többarcú, és ez csak nézőpont kérdése. Egyszerre voltam szemlélődő és nagyon rossz gyerek. Olykor csak ültem és nézelődtem, a világ dolgain elmélkedtem. Emlékszem például arra, hogy bámultam egy amarilliszt a vázában, és én azon tűnődtem, hogy ennek a szirma olyan, mint az élet: ahogy lehull, úgy múlik el az életünk is. Nyolcéves voltam akkor. Azóta is mindig körbejárom a dolgokat, és szerencsére nagyon jó megfigyelő vagyok. Persze nem minden élményből lesz rajz. Ha valaki hasra esik az utcán, nem feltétlenül rajzolom meg, de elraktározom a mozdulatot.

– Emlékszel, mit ábrázolt a legelső karikatúrád?

– Amit kifejezetten szatirikus rajznak készítettem, azok közül az első kettőre igen. Az egyiken két öregember ült egy padon egy luftballonnal, és az volt a címe, hogy kettő plusz egy. Ezt a rajzot máig őrzöm. A másodikat elajándékoztam – és bár a címére nem emlékszem és az sem dereng, mi volt a poén –, de a kép bennem maradt. Egy befőttesüvegben lepkéket fog egy munkásember. Már másfél évesen – mint később a szüleim mesélték – rajzoltam a falvédő mögé, ami az ágyam felett volt. Teljesen betelt mögötte a fal, gyönyörűen tartottam a határvonalat, csak akkor vették észre az ábrákat, amikor festésre került a sor. Figurákat rajzoltam, arcokat, volt szemük, szájuk, ez kisgyermekek munkáinál ritka.

– A rajzaid, a lakásod és a körötted lévő atmoszféra egy szabad embert rajzol elém…

– Soha nem kényszerítettek semmire. A szüleim se annak idején, ők csak aggódtak, éppen a vadságom miatt. Nem tudták elképzelni, hogy le tudok nyugodni.

– Aztán három gyereked lett neked is.

– Három plusz egy. A negyedik a kutyus, Gubanc. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy ő az egyetlen, akit meg tudtunk nevelni valamennyire.

– Ezek szerint ilyen szempontból mégis követted a hagyományos női mintákat.

– Mert erre is vágytam. Férjhez nem akartam menni, a családom miatt szántuk rá magunkat, de gyerekeket mindig szerettem volna. Lazán neveltük őket. Volt egy-két szabály, például a kályhába nem nyúlunk bele, a hipót nem isszuk meg, de ezen kívül csak élveztük, hogy ezek a gyerekek vannak nekünk. Mindegyik a saját útját járja, egyikük sem lett művész. A nagyobbik fiam informatikus, a lányom lélekművész, azaz pszichológus, a legkisebb fiam pedig turizmussal foglalkozik. De nem tudtam volna jó anya lenni, ha közben nem tudok dolgozni. Napközben anyuka voltam, de éjjel rajzoltam.

– Négy évig dolgoztál a Pannónia Stúdióban, olyan rajzfilmeken, mint a Vízipók, csodapók. Onnantól viszont szabadúszó vagy.

– Ez is a szabadság része. Az ember agya friss marad, nem lehet eltunyulni, kötelező a rugalmasság.

– Viszont rengeteg lehetőség bejött az életedbe az alkalmazott munkák miatt, például az e-learning, amit egyedül te csinálsz Magyarországon.

– Az e-learning tulajdonképpen animációs film, ami mozgatott képi világot tesz a tananyag mögé.  Amerikában úgy tartják, hogy ezt csak karikaturisták tudják jól csinálni. Épp ezért  talált rám a dolog:  tudom a rajzfilmkészítés minden csínját-bínját, karikaturista vagyok, és ezen kívül van tanári diplomám is. Oktatási cégek keresnek meg, én pedig megteremtem a képi világot, amit onnantól az informatikusok és az animátorok dolgoznak ki. Megtanultam ezáltal egy új nyelvet, már géppel is tudok rajzolni.

– Könyveket illusztrálsz, folyamatosan jelen vagy a lapokban, készítesz bonbonkísérő kártyákat, újabban boroscímkéket is. Időről időre – négyévente – pedig önálló karikatúragyűjteménnyel jelentkezel.

– Ha letettem a munkát, akkor jönnek a saját dolgaim. Rájöttem, hogy a négy év pont megfelelő nekem, addigra jön össze annyi anyag, amiből már tudok válogatni, nagyon fontos, hogy ne ismételjen magam. Idén novemberben jön tehát a következő. Alapvető emberi dolgok foglalkoztatnak, az általánosság érdekel, a cselekedeteink mozgatórugói. A férfiak mindig felülről néznek, mi, nők pedig az élet szempontjából, belülről szemléljük a világot.

– Amilyen sokat dolgozol és alkotsz, vicces, hogy a lakásban mindenkinek van saját szobája, míg neked csak egy galéria jutott…

– Apám azt mondta, a művésznek szenvedni kell. De én mégse szenvedek: úgy csináltam meg a kis zugomat, hogy mégis legyen terem. Telítettem tükrökkel, így gyönyörű lett, hatalmas nagynak tűnik.

– Eszerint képes vagy arra, hogy a lehetőségekből kihozd a maximumot. Szerencsés adottság.

– Bárhol jól tudnám magam érezni, ez a nagyszüleimtől jöhet. Őket annak idején kitelepítették a Felvidékről és láttam, hogy máshol ugyanúgy otthont teremtettek. Ezt meg lehet csinálni, ha az ember igazán akarja.