– Mikor döntötted el, hogy külföldön szeretnéd tanulni a színészmesterséget?
– Ebben már elég korán, 14 évesen biztos voltam.
– Ennyi idősen a legtöbben azt sem tudják, hogy mit szeretnének majd tanulni, nem még azt, hogy hol…
– Ez igaz, de én akkoriban Angliában voltam Brightonban egy nyelvtanfolyamon, és akkor játszották a mozik a Mission Impossible című filmet, ami valamiért nagyon nagy hatást gyakorolt a fiatal kamasz énemre. Utána órákig csak ültem a tengerparton, néztem a naplementét, és az járt a fejemben, hogy én ezt és így szeretném csinálni. Ehhez pedig a legjobb ugródeszka egy külföldi egyetem. Aztán eltelik négy év az első elhatározás és a felvételire való jelentkezés között, ami jó arra, hogy az ember átgondolja, igazán ezt akarja-e csinálni. Mert ha igen, akkor mindent meg kell tennie érte. Kezdve azzal, hogy a megfelelő iskolákba jelentkezik.
– Neked mik voltak ezek?
– A RADA (Royal Academy Of Dramatic Arts), a LAMDA (London Academy Of Dramatic Arts), a Guildhall, egyébként ide vettek fel, és a Színművészeti itthon. Mivel akkor már biztosan tudtam, hogy mit szeretnék, „csak” a felkészülés maradt.
– Hogy érezted magad az ottani felvételiken?
– Idegesen, mint ilyenkor mindenki. A LAMDA felvételijén megkérdezték,hogy miért szeretnék színész lenni. Elmondtam, hogy gyerekként szerepeltem a Nyomorultakban, amit két éve itt, Londonban is láttam, és az egészben rejlő profizmus, az, ahogy a színészek testüket-lelküket összhangba hozva mozognak a színpadon, lenyűgözött. Az ő reakciójuk erre az volt, hogy egyetlen mozdulattal kihúzták a nevemet a listáról. A RADA felvételije előtt egy órán keresztül várakoztattak bennünket, amitől nyilván mindenki csak még feszültebb lett. Ezek után értünk jött egy nagyon szigorú titkárnő, beterelt bennünket egy irodába, ahol közölte velünk, hogy csak az maradjon itt, aki tényleg komolyan gondolja ezt, és tényleg itt akar tanulni. Az jutott eszembe, hogy hány országon repültem át, hogy itt lehessek, és ha ez nem bizonyítja eléggé az elszántságomat, akkor mi? Végül oda sem vettek fel.
– Maradt a Guildhall.
– Utólag visszagondolva, a Guildhallban már az elejétől benne volt a levegőben, hogy ez más lesz. Van olyan, hogy megérkezel valahová, és azonnal otthon érzed magad. A háromrostás felvételit azzal kezdték, hogy közölték azzal a sok szorongó, ideges fiatallal, hogy akkor most mindenki öltözzön át „játszós” ruhába, és mielőtt bármit csinálnánk, tartanak nekünk egy mozgástechnika-órát. És igen, mind tudtuk, hogy itt is figyelnek minket, próbálnak benyomást szerezni rólunk, de mégis… Kicsit beleshettél az ajtók mögé, kicsit oda tartozónak érezhetted magad, pedig hol volt még akkor a vége. De ott, akkor, kétezer jelentkező között, úgy éreztem, hogy emberszámba vesznek.
– Hányan jutottatok tovább a második rostára?
– Körülbelül ötszázan. Nagyon felemelő érzés benne lenni abban az ötszázban, de ideges is voltam. Annyira ideges, hogy az osztálytársaim legelső emléke az volt rólam, hogy fel-alá járkálok a folyosón, és folyamatosan a hajamat piszkálom. Aztán odajött hozzám az egyik oktató megkérdezni, hogy mi a baj. Miután válaszoltam, csak annyit mondott, hogy vegyek egy nagy levegőt, igyak egy pohár vizet, és nyugodjak meg, menni fog.
– Gondolom, ezek után csak még jobban akartad, hogy sikerüljön.
– Hát persze. Azt láttam, hogy itt van ez az iskola, ahol emberként tekintenek rám, és foglalkoznak velem, pedig még mindig nagyon messze vagyok attól, hogy bekerüljek. A harmadik kör utáni „eredményhirdetést” egyébként ugyanilyen humánus módon oldották meg, nem vágták az arcába azoknak sem, akiknek nem sikerült, hogy nem kellesz. Viszont annak a 23-nak, akiknek sikerült, nagyon felemelő élmény volt. Nekem különösen.
– Miért?
– Nézd, én sok más mellett azért is akartam külföldön tanulni, mert nem akartam, hogy a fejemre olvassák: azért jutott be, azért van ott, mert „ő a Haumann fia”. Az, hogy ebbe az iskolába saját erőmből bekerültem, elég hosszú időre tehermentesített.
– És akkor jött a java…
– Meg a felismerés, hogy nem is boldogulok annyira jól az angollal, mint gondoltam. Úgy kellett tanítgatni a különböző hangzókra, mint egy kisgyereket. Akkor mondta az egyik tanárom, egyébként az, aki a felvételin is megszólított, hogy ez kicsit olyan, mint a korizás. Ha mindig csak egyensúlyozol a jégen, és próbálsz megállni, abból nem lesz semmi. Lendületet kell venni, és ha elesel, akkor elesel, de egyensúlyozásból nem lesz gyorskorcsolya.
– Végül mi segített?
– A közeg. Támogattak, segítettek, mert az elejétől látták, hogy valahogy nem megy a beilleszkedés. Nem tudtam beszállni ebbe a szójátékokra, kardozásokra épülő gyors humorba. Sok időmbe került ezeket megtanulni, később viszont már én is tudtam olyan verbális szúrásokat bevinni, amitől az osztálytársaim találva érezték magukat. Akkor egy kicsit a helyemre kerültem.
– Elmúlt a bizonytalanság?
– Az nem. Az sosem múlik el, bár én azt hiszem, szükség is van rá, főleg egy előadóművésznek. Idővel megkapod a magad visszajelzéseit, amiktől a bizonytalanságod még nem feltétlenül szűnik meg, de segítenek a tájékozódásban. Nekem ilyen volt az egyik tanárom, ő remek indikátor volt, azonnal reagált mindenre, amit csináltunk. Ő mondta nekem egyszer, hogyha bárki úgy érezte volna a tanári karból, hogy nekem nem itt van a helyem, akkor nem lennék itt. Nyugodjak meg, jó helyen vagyok.
– Egy ennyire szerető közegből hatványozottan ijesztő lehetett kilépni a „való világba”.
– Az volt, de ők erre fel is készítettek minket. Harmadév végén közölték velünk, hogy ebből a huszonhárom gyerekből évekig nem fog senki munkát kapni. Pedig jó helyről jövünk, jó ajánlással. Sokan felháborodtak itthon, hogy milyen kegyetlenség ilyen útravalóval elindítani egy pályakezdő fiatalt. Szerintem ez volt az egyik legjobb dolog, amit mondhattak, mert ezzel szembesültünk mindannyian.
– Te most például mennyire szembesülsz ezzel?
– Szabadúszó színészként elég intenzíven. Ha tagja vagy egy társulatnak, az legalább arra garancia, hogy évente van két-három fix előadásod, amire számíthatsz. Szabadúszóként ezek vagy adódnak, vagy nem, és nyilván sokkal kiszolgáltatottabbnak érzed magad. Viszont nagyobb a mozgástered is, hogy kipróbáld magad új feladatokban.
– Például külföldön?
– Például ott, igen. Nemzetközi terepen nagyon nehéz érvényesülni, mindig is az volt. Manapság talán annyival egyszerűbb, hogy az internetnek hála, bizonyos köröket nem nekem kell végigjárnom, hanem megteszi egy a világhálón megosztott anyag is helyettem, amit esetleg percekkel korábban rögzítettünk. Azért ez tényleg bámulatos, mert alig másfél órán belül, több ezer kilométer távolságból megtudom, hogy megkaptam-e azt a szerepet, amire jelentkeztem, vagy sem, és nekem még csak a lakásból sem kitenni a lábamat. De ez csak a technikai része.
– A legutóbbi DVD-nek mi lett a sorsa?
– Végül is nem kaptam meg a szerepet, amire jelentkeztem, de benne voltam az utolsó kettőben egy New York-i sráccal együtt, aki ugyan megkapta a szerepet, a produkcióból mégsem lett semmi. Leforgatták ugyanis a sorozat pilot-ját, de az elvárt nézőszámon alul teljesített, pedig nagyon érdekes anyag volt, így az egész projekt a kukában végezte. Hatalmas pénzek forognak kockán az ilyen produkcióknál, ezért a gyártók nem kockáztatnak, és ez a szemlélet már a szereplőválogatásokon megjelenik. Vagy megfelelsz 100 százalékig annak az elképzelésnek, ami az ő fejükben megszületett, vagy be sem hívnak. Ha egyáltalán eljutsz odáig, hogy megnézzenek, akkor az már csak a hab a tortán, hogy el is tudod játszani az adott szerepet. Castingokra nem csak úgy „járogat” az ember. Ha szerencséje van, behívják, és úgy örül neki, mintha már meg is kapta volna a szerepet.
– Ha sokszor kerülsz egymás után ilyen helyzetbe, az nem veszi el a kedved?
– Az enyémet biztos nem. Volt egy időszak, amikor kint voltam Los Angelesben, és egyik munka sem jött össze, a pénzem elfogyott, és órabérért gereblyéztem a menedzserem kertjét, hogy valamiből mégis meg tudjak élni. Azután, hogy otthon volt egy sikeres monodrámám, meg szerepeltem a Nemzeti Színházban, ezt megélhettem volna egy óriási csapásként is, de úgy voltam vele, hogy ez most nem sikerült. Viszont én voltam az a srác, akit behívtak. Rám voltak kíváncsiak, engem néztek meg, én mutathattam meg a tudásomat. És ha egyszer már sikerült, akkor ez több annál az álmodozásnál, hogy „milyen jó lenne, ha…”. Akkor ez egy nagyon valóságos dolog, és a kudarcokkal együtt is milyen jó, hogy van.
 Következő kávénkat D. Tóth Krisztával fogyasztjuk – tartsatok velünk! |
