![](https://nlc.hu/uploads/2025/02/3.jpg)
85 éves, testét hónapok óta eszelősen falja a rák – de csak belül, kívülről még mindig ugyanaz a büszke nő. Szóba jön a család, a gyerekek, a fiatalkor: hogyan ment hozzá szerelem nélkül egy jó emberhez, hogyan szült, hogyan vetélt el, hogyan nem kapott soha levegőt, hogyan menekült a regények színes birodalmába, hogyan volt képes nem kitörni a családnak nevezett szent intézményből, melynek összetartó ereje ő maga volt. Rám szegezi tekintetét, kémlel, értem-e, amit mond.
Aztán hirtelen szóba hoz egy férfit, egy festőt, akivel együtt merültek el a művészetek, az irodalom és a versek izgató világába. Hátradől, behunyja szemeit, arcát ellepik az emlékek, utazik. Nem tudom eldönteni, sír-e vagy nevet. Nézem ráncos arcát, nyakán az eret, ahogy még pulzál benne az élet; nézem remegő szemhéját, rózsaszín szájának mosolygós szegletét – és belém hasít a tudat, a szerelem nem a fiatalok privilégiuma. Nagymamámra házas, gyermekes asszonyként – édesapám és nagybátyám édesanyjaként – életében először rátalált a szerelem, amiről azon az éjszakán többet már nem bírt beszélni, de utolsó levélben ezeket írta nekem:
„Megállás nélkül utazunk, s visz bennünket életünk vonata, hajója, repülőgépe célok és akaratok szerint, de hord bennünket a kormányozhatatlan egyszemélyes csónak is; az álom, amelyben csak egyedül vagyunk, s nincs befolyásunk rá. Elragad bennünket a kötetlen gondolat: felfedezők unszolója, csábítója, amely mást ígér meg és mást ad – és elhagyott, kiürült színpadon, nézőközönség nélkül megtáncoltat bennünket a képzelet…
Január elejének csendes, téli alkonya, csak sejthető kékes varázsa vajon mit akarhat veled? Úgy érzed, nem akar tőled semmit, de ad; ad az ajándékozás fenséges fogalmában valamit, valami jót, amit nem lehet leírni, kimondani gyenge, alkalmatlan szavakkal, de amitől ott bent a lélek belsejében lesz valami lakályosabb, melegebb, könnyedébb. A szín érzéssé változik, a tetszés boldogsággá. Messziről jövő üzenetet hoz…
Harcol benned egy titkos, sejtelmes, édes mérgű érzés; másfelé húzza gondolataidat, úton állja minden otthonodra mutató szándékodat; és nem tudsz számot adni magadnak, hol vagy – mert kint nem állsz, sem bent. A kötés és szakítás gyáva érzése egyszerre fogott el, és dühös vagy magadra határozatlanságodért.
Válogatva dobálod el magadtól a valóságot és képzeleteidet. Itt az emlék, a múlt légiója köt gúzsba: reális tények, az otthon valósága láncol meglévő alapjaidhoz. Amott egy igaz társ ígérete és a víz zsarnoka cibálja lelkedet; ígér, érvel, okoskodik; csábít soha nem érzett örömökre: Próbáld meg! Egy óra talán… Annak odaadása megéri a bizonyosságot. Vajon igazán van-e annál jobb, mint ami eddig jutott neked?
Kíváncsi vagy? Értelmet keresel? A bűnnel való kacérkodás művészete volt és lesz mindig a legvonzóbb. Ebben az önkívületi állapotban is törvény a nem szabad! Korlátok vannak, melyeknek közelségét elérni nagyszerű, átlépésük azonban bukás. Még akkor is, ha üres órák füstbe ment vágyakkal volt osztályrészed. Maradsz!”
Beszélgetésünk és a levél soha többé nem került szóba, tudtam, egy titkot hagyott rám, amiről se az édesapám, se a nagyapám nem tudtak. Elmondta, leírta, mit szán nekem útravalóul, bennem hagyva a kételyt és a kérdést: Vajon megbánta, hogy így döntött?
|