Az Y generáció és a szerelem – Interjú Csernus Imrével

Psziché: Jót tesz a szerelemnek, hogy megszűnik az intimitás, minden kikerül a blogokra, közösségi oldalalakra?

Csernus Imre: Persze hogy nem tesz jót. Az érzékeinket nem azért kaptuk az anyatermészettől, hogy ne használjuk. Mert mi lesz akkor a tapintásokkal, az ölelésekkel, simogatásokkal? Egyszer olvastam egy tanulmányt arról, hogy egy idősotthon lakóinak az élete minőségében változott meg, amikor az intézmény mellé egy lovardát telepítettek. Gyakran eljártak simogatni az állatokat, majd az otthon vezetősége megengedte, hogy kutyákat, macskákat tartsanak. Az intimitás verbális és nem verbális eszközeinek használata elengedhetetlen a kiegyensúlyozott, mosolygós kapcsolathoz. Ha minden kikerül az internetre, nézhetem a monitort, miközben elképzelem, hogy a párom megsimogat. Aki ezt szeretné: csinálja! Nagy az isten állatkertje, nem?

Psziché: Hogyan változtatja meg a mai huszonévesek párkapcsolati mintáit a technika?

Cs. I.: Hallottam olyan véleményt egy Y generációstól, hogy laptoppal a kezében született, ezért tartja magát Y-nak. Ők az információ gyermekei.
Az információ az ember racionalitását fejleszti, az érzelmi intelligenciáját viszont nem. Érzések vannak, de az illető nem tudja a kulcsszavakat, mondatokat kimondani. A párkapcsolatokat a technika nem befolyásolja így, mert a minták a technikától függetlenül már egész kicsi kortól kezdve beleverődnek a gyermekekbe: a személyiség kétharmada szocializáció függvénye, vagyis a szülőktől kezdik eltanulni a modelleket. Tehát a hazugságokat, önbecsapásokat, játszmákat, háborúkat is, amelyekkel aztán – a technika segítségével – csesztetik egymást. Az Y generációnál e-mailben, chatben történik a szakítás, az állítólagos kapcsolatban fokozódik a személytelenség.

„Az intimitás verbális és nem verbális eszközeinek használata elengedhetetlen a kiegyensúlyozott, mosolygós kapcsolathoz.”

Psziché: Milyen konfliktus származhat abból, ha az egyik fél aktív a közösségi oldalakon, a másik nem?

Cs. I.: Ez annak függvénye, hogy az egyik fél mikor aktív. Akkor, amikor a másik ott van mellette, vagy amikor nincs ott. Mindenki arra használja fel a magánidejét, amire szeretné. Azonban ha a másik ottlétekor a virtuális térben bolyongok ahelyett, hogy őt figyelembe venném, akkor a kezdeti türelmet egy idő után felváltja a frusztráció és az elégedetlenség. Ha a másik fél érzelmileg csiszolt, akkor megkérdezi a virtuális térben lévőt – miközben a laptopjától a mosdó felé tart –, hogy: „Szívem, neked mit jelent az a szó, hogy párkapcsolat? Mit jelent az egymásra figyelés? Mit jelent az, hogy egymással beszélgetni,egymással lenni, egymás szemébe nézni? Mert nincs azzal semmi gond, de akkor szedem a sátorfámat.” Majd a másikra bízza, hogyan reagál belátható időn belül ezekre a kérdésekre. Ha ezt nem teszi meg, akkor jöhet a „szia, vigyázz magadra!”.

Psziché: A virtuális világban megszűnik a magánszféra, ezzel együtt a személyesség is. Vajon a mai fiataloknak lesznek közösen megélt valódi élményeik?

Cs. I.: Szükség van úgynevezett virtuális párkapcsolatokra is, nem? Az is izgalmas. A Skype-on lehet a szoba két sarkában dumcsizni, miközben elhangzik: na, szívem, hogy ízlik a kaja? Olyan szép a virtuális gyertya! Na, nyomjál egy virtuális csókot!

Psziché: Mi történik azzal a huszonévessel, aki kilóg a sorból, és nincs fent a közösségi oldalakon?

Cs. I.: Közösségi oldalakat lehet megfelelően használni, és lehet visszaélni velük. Az önbizalomhiánnyal működő ember kompenzálni fog a közösségi oldalakkal. Ha valaki nincs rajta, akkor kétségtelen, hogy sok információt nem szerez meg, ami csak ezeken az oldalakon van fenn. Tudjuk: a gyógyszer kismértékben orvosság, nagymértékben méreg. Az a huszonéves, aki kilóg a sorból, és megfelelő önbizalommal rendelkezik, nehéz utat választ, mert a fiatalok megszokták, hogy villámgyorsan kommunikálnak. Ezért Y-ok. Ugyanakkor a mértékkel történő használatnál nincs fontosabb. Ha nem megyek fel a Facebookra, bizonyos információkról lemaradok, de ezt vállalom.

Psziché: Milyen tanácsot adna a mai huszonévesek szüleinek? Hogyan viszonyuljanak a gyerekeihez?

Cs. I.: Tény, hogy óriási a szakadék, főként a technikai kütyük vagy a szlenghasználat terén. A legnagyobb probléma mégsem ebből, hanem a rugalmatlanságból származik, hiszen bizonyos szlenget a szülő is megtanulhat. A legfontosabb erény a következetesség, és az, hogy megtanítsam a gyereknek a pozitív és negatív töltetű élmények megélését és azok következményét is. A baj abból származik, hogy a szülők nem feltételezik a gyerekeikről, hogy képesek őket kihasználni.
Az a szülő, aki megfelelő önismerettel bír, lefekteti a megfelelő kereteket, melyeket be is tartat. És persze: melyeket ő is betart. Gondolok itt arra, hogy szavaival és cselekedeteivel egyaránt kihangsúlyozza az élő beszéd fontosságát, a tapintások és ölelések erejét. Vannak olyan szülők is, akik végigrohanják a napjukat, majd hullafáradtan beesnek a lakásba, és fizikálisan ellátják a gyereküket, aki közben a virtuális térben nyomul. Látszatra minden rendben, mindenki bevonul a szobájába bámulni a dobozt. Na de ők miért hívják magukat családnak?
Mi a tanácsom? Az első lépés: segíts magadon, és az isten is megsegít! Vagyis a gyermek konfliktusait akkor értem meg, ha önmagam konfliktusaival és érzéseivel tisztában vagyok. Ezt hívják önismeretnek.