“Könnyebb ma férfinak lenni” – beszélgetés Müller Péterrel

Psziché: Tavaly jelent meg utoljára könyve. Dolgozik valamin ezen a nyáron?

Müller Péter: Két könyvet is írok egyszerre: a férfiről és a nőről. Sokat kutatok, és rengetegen osztják meg velem a gondjaikat. Az elmúlt fél évben húszezer emberrel találkoztam, és mivel az előadásaim interaktívak, a második részében ők mesélnek, így gyönyörűséges történeteket hallok.

Psziché: Lehetséges több könyvet írni párhuzamosan?

M. P.: Mivel a két téma nem létezik egymás nélkül, ezért egyszerre dolgozom rajtuk. Tanulmányozom a vallások férfi-nő szemléletét, hogyan alakult ki a buddhizmusban, a taoizmusban, a zsidó, arab, keresztény vallásban. A konfucianizmus például egy macsó vallás volt, ott nagyon vacak dolguk volt a nőknek. A taoizmus pedig végtelenül bölcs, de elsöpörte a konfucionista vallás.

Psziché: Létezik jelen korunkban nőbarát vallás?

M. P.: Nem, de mindegyikben van igény rá. Például a kereszténységben a bölcs egyházatyák rájöttek, hogy maszkulin az egyház, akkor lett kultikus figurává az anya, Szűz Mária. Így mi is Szűz Mária országa vagyunk, s ez nagy dolog. Bár számomra ennek arról kellene szólnia, hogy itt különös tisztelet övezi a nőket, s hogy tisztelem a feleségemet – nem arról, hogy behunyt szemmel imádom a felhők felett ülő Szűz Máriát, miközben verem az asszonyt.

Psziché: Úgy érzi, nem tisztelik nálunk a nőket?

M. P.: Hát tisztelik?! A férfi két alkalommal lát igazán egy nőt. Először kisfiúként, amikor ránéz az anyjára, és tudja, hogy ő egy istennő. Ehhez nem kell elolvasnia a Bibliát. Másodszor, amikor szerelmes lesz.

Psziché: A második rövidebb ideig tart…

M. P.: Az anyaimádat is elfelejtődik. Legalábbis nem terjed ki a többi nőre. Elfelejti a férfi, mivel tartozik a nőnek. Elfelejti, hogy ő nem is létezne a csodálatos teremtmény nélkül, aki feláldozta magát miatta. Az egyetlen ember, aki kimondja, hogy: „Én nem vagyok fontos, csak te.” Ezt csakis egy nő tudja kimondani. Egy édesanya. Bölcs volt az úristen, hogy nem a férfira bízta a szülést.

Psziché: Önnek is apává kellett válnia, hogy ezeket megértse?

M. P.: Talán csak nem felejtettem el gyermeki emlékeimet. A legjobban az bánt, amikor vallásos érzület mögé bújik az emberi hitványság. Jézus mondta, hogy nem lehet az Istent szeretni, az embereket pedig nem szeretni – mert ez a kettő egy! Pedig nem volt, aki ennyi hitványsággal találkozott. Ami embertől rossz kapható, azt ő megkapta. És mégis szerette az embereket. Ez az igazi kereszténység.

Psziché: Általában nők olvassák a könyveit, ők vannak többségben az előadásain, az egyik kötete mégis csak férfiaknak szól majd. Hogyan jött az ötlet?

M. P.: Mi tönkretesszük ezt a világot. Kérlelhetetlenül tarol ez a férfias szemlélet, méghozzá nem az igazié, hanem a mélyre süllyedt férfié, mely először is materialista, másodszor embertelen és elgépiesedett, harmadszor pedig jéghidegen racionalista. Ez lett a világból a 21. századra: riadt anyák és monomániásan törtető férfiak, akik egyre gyengébbek, vakon rohannak, és régóta nem látják már az élet értelmét.

Psziché: Van megoldás?

M. P.: Ez a világ csak akkor tud megváltozni, ha összetörik.

Psziché: És akkor a nők irányítanak újra?

M. P.: Soha nem irányítottak a nők. Volt matriarchátus, amikor nőuralom volt, de az igazi aranykorról csakis a kínai őshagyomány mesél, a Tao Te King, amikor az istenségről még tudták, hogy férfi és nő egy személyben. Amikor ez az aranykor megszűnt, az egész metafizika felborult, elindult a nemek közti vetélkedés, és azonnal a férfi vette át a hatalmat – kizuhantunk a paradicsomból.

Psziché: Mi a véleménye, jobb ma férfinak lenni?

M. P.: Ma mindenkinek nehéz lenni. Férfinak és nőnek is. Ez lelkünk két sorsszerepe. De bármilyen szerepet vállal is az ember, igazából kétnemű. A férfi a lelke mélyén hordozza magában a nőt, és fordítva. Amikor imádkozik egy férfi, nővé kell válnia. Amikor azt mondom, hogy „Legyen meg a te akaratod”, akkor ezt csakis női lélekkel tudom kimondani, mert mint férfi azt mondanám: Legyen meg az én akaratom! Ez a kettősség naponta és óránként váltakozik. Például amikor alkot egy író, akkor be kell fogadnia az ihletet, engedni kell megtermékenyíteni a lelkét. Ehhez egy feminin lelkiállapotba kell kerülni, a szó befogadó értelmében. Aztán amikor elkezdek szerkeszteni, dolgozni, elemezni, átmegyek a férfi alkotó tudatába. De hogy a kérdésére válaszoljak: igen, könnyebb férfinek lenni! Minden korban könnyebb volt.

Psziché: A könyveiben mindig az elfogadásra, a megbocsátásra buzdít. Még a címei is ezt sugallják: Szeretet, Öröm, Boldogság, Gondviselés… Miből táplálkozik ez a szeretet?

M. P.: Ebben korszerűtlen vagyok, mert hiszem, hogy a lelke mélyén minden ember jó. Csak ez nem jön felszínre benne. Nem lehet állandóan abban a tudatban élni, hogy gonoszak az emberek, mert ez nem igaz, még akkor sem, ha manapság minden jel erre mutat. Nem volt még olyan, akiben ne találtam volna valami jóságot.

Psziché: Ezzel azért sokan vitatkoznának…

M. P.: Nem csodálom. A közfelfogás az, hogy az emberek rosszak. Egy nagyon jó riporter készített velem egy interjút. Más világnézetű volt, materialista, racionalista. Álomfalónak tartott. De nem számított arra, ami a beszélgetésünk során történt: a végén elsírta magát. Én is. Potyogtak a könnyeink. „Ezt is felvettétek?” „Persze, mindent!” „És benne marad?” „Persze, ez vágatlan anyag.” Megrendítő pillanat volt.

Psziché: Hogyan befolyásolja ez a pozitív szemlélet az írói munkát?

M. P.: Az írói munkásságom leggyengébb pontja, hogy a sátáni természetekben, a gonoszban nem vagyok eléggé jártas. Kevés olyan történetem van, amely pokoli körökben jár. Pedig írtam nagy tragédiákat. Az igazi tragédiák arról szólnak, hogy az ember a pokolra megy, és megtisztulva kerül ki belőle. A mi életünk most bizonyos értelemben pokoli. Minden esély megvan arra, hogy megtisztuljunk.

Psziché: Nem tudom, hogy ez vigasz-e azoknak, akik ebben a korban élnek…

M. P.: Nem akarok senkit se vigasztalni. Nehéz ma élni. Ha kiküldöd a gyereked a nagyvilágba, fel kell készíteni arra, mi fogadja majd.

Psziché: A gyerekeit fel tudta készíteni?

M. P.: Nem a gyerekeimen, önmagamon kellett kezdenem. Ártatlan kisfiú voltam. Túl naiv. És hamar rájöttem arra, hogy a felnőttek hazudnak, hogy semmi nem úgy van, ahogy az iskolában tanítják. Egy jó szülő, egy jó mester felkészíti a tanítványát a küzdelemre, nem szabad a naivságát meghagyni. Van erre egy megoldásom, a keleti harcművészet, amely megtanítja az embert arra, hogy az élet: harc. Megtanítja az igazi önismeretre, a rosszal való találkozásra, úgy, hogy közben a belső harmóniáját, tisztaságát ne veszítse el. Például az unokámat, Pétert kiskorában levittem karatézni. Már bajnok.

Psziché: Sokat beszélget az emberekkel. Hogy látja, változott a téma, amire az olvasói vágynak?

M. P.: Az a szerencsém, hogy ugyanarra vágynak, mint én. Szeretetre. És értelemre. Mostanában visszaolvasom régebbi drámáimat, amelyeket negyven éve írtam. Ma is érvényesek. Találok bennük gyengeséget, amit ma másképp írnék meg, de olyat, ami érvénytelen lenne, nem. A korok változásával sok lehetőségem lett volna az érvényesülés érdekében hazudni, de nem tettem. Ez jóleső érzés ma, 76 évesen.

Psziché: Az előadásai telt házasak. A könyvei évek óta nagyon keresettek. Mit gondol, miért kíváncsiak ennyire a gondolataira?

M. P.: A modern világ megöli az ember lelkét. Amikor én arról kezdek beszélni, hogy miért élünk, hogy mi a boldogság, a szeretet, a szerelem, az öröm, arra odafigyelnek, mert más lényeges kérdésünk nincs is. Ritka, hogy valaki megérintsen bennünket egy beszélgetésben, én ezekből a varázslatos pillanatokból élek. Odamegyek húsz perccel előtte, megérzem, hogy mi van a levegőben, és elkezdem mondani azt, ami miatt az emberek odajöttek. A legnagyobb gondom, amikor betódul ebbe a közhelyszerűség. Amikor egy mondatom falvédőszerű lesz.

Psziché: Néha a falvédőket is szívesen elolvassuk…

„Minél inkább magára ébred egy nő, annál nagyobb varázshatalma, méltósága van.”

M. P.: Mert a falvédőknek sokszor igazuk van.

Psziché: Az egyik könyve a férfiaknak szól majd. Nekik nehezebb a helyzetük, főleg ha családot tartanak el, mert munkanélküliség fenyeget, nagy a stressz. Sokan panaszkodnak rá, hogy felemészti őket a törekvés, hogy helytálljanak a munkában, ezért megy tönkre a kapcsolatuk. Ők is kérnek tanácsot?

M. P.: Néhány napja éppen erről beszélgettem vezető beosztású férfiakkal, egy cég ezért hívott meg, hogy a dolgozóknak ebben a témában tartsak előadást. Egyre inkább tapasztalható, hogy a nagyobb cégek igyekeznek behozni az emberséget az üzletbe. Talán kissé humanizálni is lehet a multinacionális gondolkodást. Sok önmagát kereső, értékes ember van olyan helyeken, ahol nem is sejtenénk.

Psziché: Mit gondol, változott az elmúlt években a kapcsolatok minősége, mióta az internet miatt gyorsabb a világ, vagy ez is csak egy falvédőszöveg?

M. P.: Mindig léteztek olyan kapcsolatok, amikor a férfi keveset látta a feleségét, mégis eszményi házasságban éltek. Ha valódi a szeretet, kibírja a távolságot és az időt. A baj ott van, amikor a munka elszívja az ember tudatát, és elidegeníti a másiktól. A világ pedig nem az internet miatt gyorsabb, hanem mindentől. Ha a mókuskerék peremére kerülsz, ott már nagyon gyors a pörgés. És mi ott élünk. Azért használom ezt a hasonlatot, hogy érzékeltessem, mennyire értelmetlen ez a rohanás. Nem jutsz el vele sehová. Csak oda, hogy az életed elveszti a szépségét, az örömét – és az értelmét is. Senki nem adott még választ arra a kérdésre, hogy hová rohanunk… Jó párkapcsolatban élni manapság nagyon nehéz.

Psziché: Talán ezzel is összefügg, hogy sok harmincas nő, aki gyerekszülés miatt kimarad egy időre a munkából és a világból, értéktelenebbnek érzi magát.

M. P.: Igen. Ezzel is. És azzal, hogy az embert és az életet nem tartja fontosnak ez a mai, sötét kor. Egy anya többet ad hozzá a világhoz azzal, hogy gyereket szül, mint bármelyik multinacionális vállalat. Amelyik világ nem ezt tartja a legértékesebb dolognak, az pusztulásra van ítélve. Tudom, hogy kell a pénz! És vannak elhivatott női sorsok, ahol a munka éppolyan fontos, mint az anyaság! Éppúgy sorsfeladat! De ha már a külvilág olyan hülye, hogy nem lát csodát az anyában, csak egy szerencsétlen nőt, aki kénytelen kiállni a munkából, akkor legalább a kismama dicsérje meg önmagát!
Minél inkább magára ébred egy nő, annál nagyobb varázshatalma s méltósága van. Jelenleg a világtörténelem legnagyobb forradalma zajlik: egyre öntudatosabbak a nők! Erről szól a könyvem. Rájönnek, hogy önmagukban is értékek, hogy el tudják tartani magukat. Hogy nem rabszolgák, hanem királynők! De ez ma még nem egy érett helyzet. A női öntudat még nem érett meg arra, hogy királynői módon tudjon élni és szeretni. Benne van még a nőkben a több évezredes rabszolgaösztön, amiből most tápászkodnak fel.