Kiégett harmincasok: lépni vagy belefásulni?

A saját történetemmel kezdem: 13 évig abban a szakmában dolgoztam, amelyet gyerekfejjel megálmodtam magamnak. Aztán egy időre az anyaság lett a főhivatásom. Nehéz volt elengedni a szülés előtti életemet, ahová a babázás évei után már nem volt visszaút, bármennyire is szerettem volna.

Elvesztettem a biztonságot, amit a havi fizetés és a saját íróasztal jelentett, és az önbizalmi válságból ébredezve azon kezdtem törni a fejemet, mire predesztinálnak a képességeim, a tapasztalataim, a személyiségem. Időbe telt, mire megláttam a pofonban a lehetőséget, és rájöttem, hogy a korábbinál is testhezállóbb feladatokat találhatok magamnak. Női csoportokkal korábban is dolgoztam: mozgásórákat, életmódtréningeket tartottam nekik. Ma is ezt teszem.

Gyomorgörcs

„Gyomorgörccsel mentem be dolgozni, és egy idő után nem bírtam tovább cérnával, felmondtam – meséli a 34 éves Mónika. – Igaz, volt egy kis spórolt pénzem, és egy félállásom, ugyanakkor nem tudtam, mit akarok, csak azt, hogy mit nem.” Mónika végül a tanulás mellett döntött. „Esti tagozaton elvégeztem egy ötvösképzést, mert rájöttem, hogy most van rá időm, később nem lesz.” A fiatal nő egyelőre nem dolgozik ötvösként, de később mindenképpen szeretne egy műhelyt több iskolatársával közösen.

Rengetegen vágynak újrakezdésre

A harmincasok már képesek felmérni, hogy az álmaik és a képességeik közös halmazba esnek-e.

Éppen ezért ez ideális időszak arra, hogy a korábbi tapasztalataikból előnyt kovácsoljanak, és teret adjanak mindannak, amit eddig nem valósítottak meg. A szuperviziós üléseken sok olyan harmincas nővel találkozom, aki megrekedt a szakmai életútján. A csoportokban annyi valóság létezik, amennyien ott vagyunk.

Nemrég workshopot tartottam a karrierfrissítés lehetőségeiről. A rövid bemutatkozás után arra kértem a résztvevőket, mondják el, mi volna az a szakmai énjüket érintő kérdés, amelynek kapcsán szeretnének együtt gondolkodni. Szinte mindannyian újrakezdésre vágytak. Érdekes módon azok sem tűntek elégedettnek, akik felismerve a váltás szükségességét, új szakmát tanultak, hiszen „senki nem mondta el, hogyan kell belevágni”.

Csoportos kiégés

Edit 35 éves, sikeres a szakmájában. Közgazdászként végzett, majd egy hazai cégnél szépen lépegetett felfelé a ranglétrán egészen a vezetői szintig. „A munkámnak éltem. Bár kívülről magabiztosnak tűntem, igazából sosem volt önbizalmam. Már 3 évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy inkább azzal kéne foglalkoznom, ami nekem jó. A rengeteg munka közben nem láttam a fától az erdőt, nem hittem el, hogy van választásom.” Edit évek óta fejleszti önismeretét, és már meghozta a döntést: hamarosan felmond, és pár hónapig utazgatni fog. Közben pedig kitalálja, hogyan építsen önazonos karriert.

A 37 éves Éva azt meséli, elege lett a megfelelési kényszerből. Egyedül él, ezért a munkahelyén – ahol sok a férfi – minden munkát rátestálnak azzal, hogy őt úgysem várja senki otthon.  „Most HR-területen dolgozom, de leginkább mindenes vagyok. Két diplomám van, előrelépési lehetőségem viszont nincs. Beiratkoztam egy angol tanfolyamra, szeretnék váltani.” Hozzá hasonlóan a kamaszlányát egyedül nevelő Mariann is egy végső lökésre vár: arra, hogy végre fel merjen mondani. „Kevés kihívást tartogat a munkám, jó volna kitörni a saját korlátaim közül.”

Zita esete különösen megérintette a csoportot. A 33 éves lány az állami szektorban dolgozik, előtte közel egy évig munkanélküli volt. Úgy érzi, ez idő alatt nem élt a lehetőségekkel, például szülhetett volna egy gyereket is. Közben új szakmát tanult, de nem kezdett dolgozni benne. A többieket arra kértem, mondják el, milyen érzések járták át őket Zitát hallgatva. Szomorúság, tehetetlenség, szeretethiány, magány – csak hogy néhányat említsek.

Esethozónk csalódottsága, fájdalma tapintható volt a teremben. Megtudtuk, hogy a testvérével él, párkapcsolata nincs, munkája kényszerpálya. Kitűnt, hogy a poharat sokkal inkább félig üresnek, mint félig telinek látja. Kérdését pedig így fogalmazta meg: hogyan élhetnék a lehetőségeimmel? Ebből szinte közös csoportkérdés lett, hiszen talán kivétel nélkül arra keresték a választ, hogyan találjanak valódi célt a pályájuknak.

A krízis nem is olyan rossz

Az új melletti voksolás mindig hozza a maga vakfoltjait, ezekkel menet közben kell megbirkóznunk, fejben nem vezényelhetjük le előre. Ugyanakkor megéri kockázatvállalónak lenni: nemzetközi kutatások igazolják, hogy elégedettebbek az életükkel azok, akik bátran állnak a kihívások elé.