“Nem akarok megmondóember lenni” – interjú Csernus Imrével

Psziché: Négy éve, két könyvvel ezelőtt, azt mondtad, soha többé nem írsz. Mi történt azóta?

Csernus Imre: Akkor úgy is gondoltam. Rájöttem azonban, hogy elkövettem egy súlyos hibát a könyveimben, mindig megmondtam az embereknek, merről merre menjenek, mit tegyenek. Emiatt sokan „megmondóembernek” tartottak. Nem tettem ajánlatokat, de az új kötetem az ajánlattételről szól. Egyébként már a kommunikációmban sem szeretem használni a „kell” szót.

Psziché: Akkor ez a könyv variációkat ad különböző helyzetekre?

Cs. I.: Leginkább azokra a helyzetekre, amikor ki akarok mászni egy baromi rossz életszakaszból. Amikor rájövök, hogy benne vagyok a saját poklomban, és elkezdem keresni a kiutat. Ennek a sikere pedig attól függ: ki merem-e mondani: én vagyok a felelős. Abbahagyom-e végre, hogy másra hárítom a felelősséget? Aztán jöhet a következő lépés: megfogalmazni, miért nem akartam észrevenni, mi történik.

Psziché: És ha ez sikerült?

Cs. I.: Akkor bizony rájövök, mit műveltem – kárt okoztam magamnak, ezért aztán nem szeretem magam, haragszom magamra.

Psziché: Ha rájövök, hogy hibáztam, én legfeljebb haragszom magamra, mert az adott helyzetben buta voltam, de nem feltétlenül utálom magam.

Cs. I.: Ha azt érzed, hogy „jaj, de buta voltam”, akkor valójában felmented magad a felelősség alól, mert a buta az értelmi fogyatékost jelenti.

Psziché: Akkor nem működöm előírásszerűen, mert tényleg nem szoktam utálni magam. De te nyilván sok olyan embert láttál, aki utálja magát azért, amit elkövetett.

Cs. I.: Ha valaki évekig próbálja megmenteni a kapcsolatát, és közben nem akarja meglátni, hogy a másik nem üti meg azt a szintet, amit ő elvár, és úgy telnek az évek, hogy azt érzi, megalázzák, nem szeretik – na, ekkor már önmagát is utálja. És ez maga a pokol. Hogy ebből ki tudjunk keveredni, muszáj őszintének lennünk magunkhoz.

Psziché: Veled is előfordult már ez?

Cs. I.: Évekkel ezelőtt megpróbáltam másoknak megfelelni, hogy elfogadjanak, szeressenek – akár a párkapcsolatban, akár a munkám során –, aztán kiderült, hogy ez nem működik. Rettenetes energiát tettem bele, ám ezt sosem kaptam vissza, és nem értettem, miért. Rájöttem, hogy a másik az általam befektetett energiának csak a töredékét látja.

Psziché: Mi az a rész, amit nem lát?

Cs. I.: Ezt annak az anyának a munkájával tudom leírni, aki hétvégén bevásárol, főz, megterít, majd jön az éhes család, pár perc alatt felfalnak mindent, annyit mondanak, hogy „kösz”, majd mindenki elviharzik. Az anya nagy energiát fektet ebbe a folyamatba, és a végén azon kívül, hogy „kösz”, nem kap semmit. Se odafigyelést, se segítséget. A megoldás, hogy meg kell fordítani a sorrendet: nem azt kell várni, hogy mások tiszteljenek, először magamat kell tisztelnem. Mindenki azt a tiszteletet, szeretetet kapja a másiktól, amit saját magának ad. Nem kell megijedni ettől. A mai kor embere folyamatosan a félelmeivel vívja a csatát, és gyakran belebukik. Nem az a baj, hogy fél, hanem hogy azt mutatja, nem fél.

Psziché: Korábban ez másképp volt? Tényleg csak a mai kor emberére lenne igaz ez?

Cs. I.: Mindig voltak félelmek. De a fogyasztói társadalom brutális tempója felerősítette ezeket. Manapság rengeteg felelősségteljes döntést kell hoznunk. Látod, megint itt van a „kell” szó. Mi van akkor, ha úgy állok hozzá, hogy lehetőségem van felelősségteljes döntést hozni? Abban a pillanatban elképesztő tehertől szabadulok meg.

Psziché: Miért éppen az Y generációról írsz?

Cs. I.: Ők a jövőnk letéteményesei. Kíváncsi lettem rájuk. Teljesen más eszköztáruk van, mint a mai negyveneseknek volt a húszas éveikben. Elképesztően találékonyak, gyorsak, manipulatívak, okosak, erőszakosak, de rengeteg pajzsot használnak, és úgy megtanultak blöffölni, hogy nem látsz mögé. Az érzelmi intelligencia terén viszont nagyon bizonytalanok. Félnek a mély érzésekbe belecsúszni. Így magukat sem tudják igazán szeretni.

Psziché: Nem látom, hogy ez nagyon különbözne az X generációtól…

Cs. I.: Végül is az X az Y szülője. Ezt látta, ezt örökölte.

Psziché: Huszonévesekről beszélünk, honnan ismered őket ilyen jól?

Cs. I.: Rengeteg fiatallal vagyok körülvéve a munkám során, a pacientúrám is leginkább 18–35 év közöttiekből áll.

Psziché: Idősebbek nem járnak hozzád?

Cs. I.: Nem mernek. Nem vagyunk hülyék, mindannyian pontosan tudjuk, mivel verjük át magunkat. Ha egy középkorútól megkérdezem, hogy mióta boldogtalan, mióta érzi, hogy nem szeretik, azt nehezen viseli. Tudja, hogy hazudik magának, és nehezen tolerálja, ha én ezzel szembesítem. A fiatalok rugalmasabbak ebben, aki intenzívebben él, a fájdalomba is intenzívebben beleugrik. A pszichológusok azt mondják, hogy egy bizonyos kor után nem változik az ember, a rögzülések miatt.

Psziché: Egyetértesz ezzel? Mióta beszélgetünk, többször mondtad, miben változtál az elmúlt években.

Cs. I.: Ha nyitottak vagyunk a változásra, akkor lesz változás. De ez melós folyamat.

Psziché: A könyvedben adsz erre gyakorlatokat?

Cs. I.: Leírtam például, hogyan lehet megbocsátani magunknak. Lépésről lépésre elmagyarázom a folyamatot. Azt is, hogyan lehet leválni a szüleinkről. Nem szeretem a recepteket, de vannak olyan helyzetek, amikor szükség van rájuk. Ugyanis ezek igazából mégsem sablonok, hiszen mindig az adott ember érzései töltik ki, ezért lesznek különbözők.

Psziché: Milyen problémákkal fordulnak hozzád leggyakrabban?

„A kiút ott kezdődik, hogy a fájdalmaimat kimondom.”

Cs. I.: Párkapcsolati, családi és gyereknevelési gondokkal.

Psziché: Mi áll az első helyen?

Cs. I.: A boldogtalanság. Ha erről tartok előadást, mindig telt ház van.

Psziché: Szerinted mi ennek az oka?

Cs. I.: Először is az, hogy mindig a könnyűnek látszó utat választjuk. A másik ok, hogy a mai kor embere olyan szinten megégette már magát az érzelmi konfliktusokban, hogy lezárja a személyiségének, lelkének egy részét, és azt mutatja, hogy minden rendben, ő tényleg elégedett. Magának sem meri bevallani, hogy nincs így.

Psziché: Hogyan lehetnénk boldogabbak?

Cs. I.: A kiút ott kezdődik, hogy a konfliktusaimat, a fájdalmaimat megfogalmazom és kimondom.

Psziché: Kinek kell kimondani? Lényeges, hogy szakember legyen?

Cs. I.: Lehet egy barát is. De nézd meg, hogyan beszélgetnek a nők a párkapcsolatukról: „a Pisti olyan szemét, úgy megaláz, nem is érdemel meg”, megy a másik folyamatos szidása. Azt is lehetne mondani, hogy „rájöttem arra, hogy a Pisti azért aláz meg, mert félek kinyitni a számat, mert attól tartok, hogy kiszeret belőlem, és elhagy”. Ha kimondaná, megkönnyebbülne.

Psziché: Miért nem teszi meg?

Cs. I.: Mert elképesztő nagy a szeretetéhsége. Ha jól vagyok, szeretem magam, nem lesz égető szükségem a másik szeretetére. Nem fogok éhezni utána, nem megyek le érte kutyába, hanem elfogadom azt.

Psziché: Te most szereted magad?

Cs. I.: Jól vagyok magammal.

Psziché: Szereted magad?

Cs. I.: Igen, szeretem magam. Ebben rengeteget segített a dalai láma egy mondata. Az amerikai előadókörútján egy pszichiáter elmondta neki, hogy van egy harmincéves nőbetege, aki iszik, drogozik, mindenkivel lefekszik. Megkérdezte, szerinte mi lehet ennek az oka. Erre a láma azt mondta, nem tudja. Az orvos okvetlenkedett kicsit, hogy ő a spiritualitás csúcsa, hogy lehet, hogy nem tudja? Erre ő azt felelte, hogy „maguk itt, nyugaton mindent meg akarnak magyarázni, hogy rájöjjenek, mi minek az oka. Mi keleten azt is elfogadjuk, ha nem jövünk rá, mi az ok, de azt is, ha soha nem jövünk rá”. Rádöbbentett, hogy nem kell mindig feszegetni az indokokat, ettől pedig sok minden megváltozott bennem.

Psziché: Ez a változás a magyarázat arra, hogy elkezdtél bort készíteni?

Cs. I.: Egy ideje már kerestem a helyet, ahol jól érzem magam. Elkeveredtem Noszvajra egy hotelbe, és ott valami furcsa, boldog érzés fogott el. Rácsodálkoztam a tájra, ami épp olyan volt, mint Toscana, és nem sokkal később vettem ott egy birtokot. Hárman gazdálkodunk rajta, most egy borteraszt építünk, csodálatos kilátással a szőlőkre. Nem szeretnék kiégni, de bármennyire is odafigyelek, hogy elhárítsam a negatív energiákat, amelyek a rendelések során érnek, nem tudom teljesen megvédeni magam. A sok harag, szenvedés, fájdalom, amit ilyenkor meghallgatok, bárkit megviselne. Utaztam, olvastam, sportoltam, de valami végig hiányzott, aztán rájöttem, hogy nem elég a természetben lennem, dolgoznom is kell ott. Ha szüretelek, az nem hobbiszüret, dolgozom rendesen. A munka által közel kerülök a föld energiájához. Ez adja nekem a balanszot, amivel túlélek.

Psziché: Azt mondtad, rájöttél, hogy a „kell” szót kevésbé szeretnéd használni. Ez a munkádat is érinti? Sokan egy kiabáló, bögréjét a falhoz vágó, véleményét nagyon is határozottan közlő orvosként emlékeznek rád. Változott a terápiás módszered?

Cs. I.: Nagyon sokat változott. A kalapácsot csak azoknál az embereknél tartottam meg, akik durva manipulációs eszközöket használtak. Főleg a szenvedélybetegeknél. De ez elképesztően nyers és agresszív erő volt, sokszor nem tartottam tiszteletben bizonyos folyamatokat. Most tanulom, hogy milyen is ez. Nagyképű lenne azt mondani, hogy már tudom. De rajta vagyok az úton.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:

• A lelkünkben élő férfi
• Sárkányanyák és kicsi papucsfiaik
  
• Nézd meg az anyját, kezeld a fiát! – interjú Novodomszky Évával és Papadimitriu Athinával
  
• Égnek áll a hajad a stressztől?
  
• Férfiélet, női sors – Müller Péter írása
• A nőiesség segélykiáltása – PCOS szindróma
• Szabadság, szerelem – teszt
• Gyógyító irodalom
  

Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!