Miért van az, hogy ránézünk egy fotóra, és annak tulajdonosa onnantól már írhat bármit is, amit csak akar, akkor sem fog érdekelni, esélytelen, hogy rávegyen egy randira? Nem vagyok olyan emelkedett lélek, hogy belemenjek fotográfia megtekintése nélkül bármilyen hosszabb lélegzetű csevejbe. Mert ha egy óra elteltével derül ki, hogy na, ez az a pasi, aki ha száz évig élne sem kellene nekem, legyen bár egy Einstein, némi Pasteurrel és egy kis Zolával keresztezve, akkor sem – úgy érezném, hogy feleslegesen pocsékoltam hiábavalóságokra az időmet és az energiámat.
Pedig sok nőtársam cseveg sokszor heteken át arctalan nethuszárokkal, nem zavartatva magukat azáltal, hogy sanszosan elpocsékolnak értékes órákat az életükből. Veszélyes játék az arctalan manipulátorokkal való cseverészés, mert mi van, ha kötődni kezdesz hozzá anélkül, hogy láttad volna, hogy hogyan is néz ki? Saját rossz tapasztalatból tudom, még kezdőkoromból, hogy ilyenkor csak úgy repülnek a hetek, néha a hónapok is… Bedarál az egész ügy téged, elképzelsz valamit, valakit és a személyes találkozásnál óriásit koppansz általában, amint csak meglátod, és hiába is szeretnéd, az istenért sem tudod a látványt összefésülni a vágyálmaiddal és elképzeléseiddel. Hiába szereted a szellemét, ha a teste nem ébreszt benned vágyakat, és magadban azt kívánod, hogy bárcsak sohase erőltetted volna ezt a találkozást…
A nők nagy része több képet is tölt fel magáról, van benne bomba jó, van gyengécske, de átlagos is, amit az utcán is láthatnál róla, amint éppen leugrik a boltba… De a férfiak zöme egyetlen képet tölt fel, ahol vagy napszemüvegben pózol, vagy a távolban egy aprócska pont látszik, szinte felismerhetetlen, esetleg kitakarja egy tárggyal az arcát, csak a szeme látszik belőle, vagy pedig az évszázad képét tölti fel magáról, az egyetlent, ahol istenien néz ki, jók a fényviszonyok, jó pillanatban, ügyesen fotózták le…
De vajon miért van így? A teljes cikket az Internetes játszótér blogon találod
