A nők többsége retteg a 30. születésnapjától, egyik barátnőm például sírógörcsöt kapott a szülinapi tortája felett, a másik hosszú hónapokig nem tudott kimászni a depresszióból. Velük ellentétben én izgatottan vártam a kerek évfordulót. Nem tudom pontosan meghatározni, de valahol legbelül éreztem: ez valami jónak a kezdete. És tényleg!
Amióta 30 vagyok sínre került az életem. Jól érzem magam a testemben: végre-valahára nővé értem, gyerekből felnőtté váltam, elkezdtem jól működni a párkapcsolatomban, és nagyjából tudom, hogy merre szeretnék haladni – és már attól sem rettegek, ha önkényesen más koordinátákat vesz fel az életem. Ami rám egyáltalán nem volt jellemző, az élettől való szorongást felváltotta a “mindig van valahogy” világnézet.
Akkor azt hittem, a 30. szülinap eufóriáját már soha többé nem fogom átélni, de tévedtem, a 31. évfordulót és a 32-iket is boldogan éltem meg. Mellettem voltak a barátaim, aki nem lehetett, külföldről jelentkezett be. Kaptam gluténmentes tortát a kollégáimtól, egy felejthetetlen élményt a páromtól – mindennek tetejében pedig a születésnapomon érkezett meg a kettes számú unokaöcsém. Kell ennél több?
Szó mi szó, nem tudom, mi ez, miért van, és honnan jön, de szeretem a 30-as éveimet – és persze bízom benne, hogy majd ugyanígy érzek 70 évesen is.
