A tudatosság híveként és eredendően gyógyszerellenesként jön ilyenkor a jógalégzés és a belső felé összpontosítás – meg a villamos tele arrogáns, csúcsfáradt droidokkal, akik szemében nagyjából annyi megértést látok a gyerek + 3 szatyor meg egy plüssállat kombinációmra, hogy inkább jobbnak látom, ha újabb karácsonyfadíszként a Kicsit is magamra aggatom, hátha úgy nagyobb eséllyel pályázunk arra, hogy épségben ÉS a megfelelő megállónál szálljunk le.
Hazafelé gyaloglás közben jöhet a következő módszer: agykontrollon tanult fájdalombecsomagolás. Képzeld magad elé a fájdalmadat, méretét, színét, formáját határozd meg, majd minden egyes képnél csökkentsd a méretét, tedd barátságosabbá a megjelenését, míg végül, láss csodát: eltűnik, elmúlik, mintha ott sem lett volna. Már épp a poháralátét méretű, napsárga verziónál tartottam, mikor eszembe jutott, hogy sem ásványvíz, sem pelenka, sem zsebkendő nincs otthon, úgyhogy ha sikerül is a totál kimerült, atomnyűgös Kicsivel ledealelni, hogy egy boltot bírjon ki hiszti nélkül, akkor is minimum Arnold apó ereje kellene ahhoz, hogy mindent hazacipeljek (nem, nincs rá esély sem, hogy mint a józan ész diktálja, előbb lepakoljam otthon a felesleges cuccokat, mivel akkor már sem a Kicsit, sem magamat nem fogom tudni rávenni, hogy még egyszer nekivágjunk a városnak…).
Bloggerünk kálváriája folytatódik a Tes(z)t és lélek blogon.
