“Mi ez a pofátlanság, hogy te nem hordasz melltartót?!”

Nekem akkor kezdett nőni a mellem, amikor a legtöbb általános iskolai osztálytársam már a gyerekét szoptatta. Persze ez így erős túlzás, de a lényeg, hogy rettenetes csontos kislány voltam, és bár nagyon szerettem volna, hogy szép nagy cicim legyen, mint az anyukámnak, sehogy sem akart összejönni. Aztán végre-valahára, elkezdett nőni a mellem – halleluja! –, ám akkor is csak irinyó-pirinyó kis valami nőtt oda, amire a nagymamám hatalmas pszichológiai érzékkel, aranyos poénnak gondolva, csak annyit mondott: “Ha borogatnád, elmúlna!” Kösz, nagyi!

Szóval olyasmi, mint konkrét melltartóvásárlás, soha nem került szóba tinédzserkoromban.

Valahogy úgy éreztem, hogy nekem aztán nincs jogom efféle úri passziókhoz – nincs mell, nem kell melltartó sem. Néha-néha kiloptam anyám melltartóit a szekrényéből, próbálgattam a tükör előtt, és egyetlenegyszer el is mentem anyám sok számmal nagyobb melltartójában bulizni, aminek az lett a vége – persze nem a melltartó miatt –, hogy eltörtem a lábam, és kórházba kerültem. Feküdtem a baleseti sebészeten a folyosón egy vaságyon sajgó bokával, és hatalmas űrrel a testem és a melltartó között, majd berobogott anyám és apám aggódva. Hű, de jó, itt a lelki támasz – gondoltam én. Erre anyám felvisít az összes várakozó vérző fejű, vérző orrú, törött bordájú, esetleg megkéselt, szombat esti ügyeletben szenvedő beteg előtt: “Az én melltartóm van rajtad?” Kösz, anyu!

Szóval ez a melltartókérdés nem üldözött az egyetemen, egészen odáig ez még csak téma sem volt, amíg el nem kezdtem dolgozni.

Ezt a melltartó nem hordást egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy átlátszó vagy csipkefelsőben parádézom, és tolom a mellbimbóm a szembejövők arcába.

Létezik a gagyi trikós megoldás, vagy olyan diszkrét, sportos melltartószerű cucc, ami nem push-up, nem merevítős. Na, aztán egy szép napon – az első igazi munkahelyemen – megkaptam az arcomba az egyik éppen rám dühös kolléganőmtől, hogy különben is, “mi ez a pofátlanság, hogy te nem hordasz melltartót?!”.

Úhh, köpni-nyelni sem tudtam. Először is még nem voltam járatos a munkahelyi konfliktusok szövevényes világában, másodszor meg bennem soha fel sem merült, hogy mások számára irritáló lehet, hogy én nem hordok melltartót. Ráadásul ez inkább kishitűségből, meg önbizalomhiányból eredt, nem pedig azért, mert szeretném mutogatni a cicimet.

Baromi szarul éreztem magam, mert úgy éreztem, hogy én tettem rosszat. Aztán gyáván elsomfordáltam, és vettem néhány igazi, klasszikus melltartót. Egyáltalán nem voltam hozzászokva, szorított, és alig vártam, hogy munka után ledobhassam.

Aztán megvilágosodtam: a francokat fogok melltartót hordani egy nem épp jó fej kolléganőm miatt!

Hadd döntsem már el én, hogy mit csinálok a testemmel, vagy mit nem csinálok! Én se mondom neki, hogy ne hordjon, nem akarom áttéríteni, és sose szólnék bele ilyen szintű személyes kérdésbe…

Szóval csak azért írtam meg mindezt, hogy ne utáljátok a melltartót nem hordó nőket, és ne gondoljátok, hogy feltűnősködő kis ribancok. Csak nők, akiknek nincs szükségük melltartóra.