Bár nem csak a magyar férfi vízilabda-válogatott pszichológusa vagy, dolgozol más sportolókkal és magánemberekkel is, nagyon érdekel, miként fogadott téged ennyi férfi, amikor először mentél hozzájuk.
Csodálkozva. Egy háromszoros olimpiai bajnok csapathoz kerültem, a benne játszó játékosok közül többen is a csúcson voltak. Bármilyen változást szerettem volna, az elején sok esetben azt a választ kaptam: három olimpiai aranyunk van, miért is kellene bármin változtatni? És bizonyos szempontból érthető is ez a reakció, mert egy nagyon jól működő rendszerbe érkeztem. A sport ráadásul amúgy is elég férfias terület, számolnom kellett ellenállással tehát azért is, mert nő vagyok. Ugyanezzel a reakcióval nézek szembe akkor is, ha sikeres cégekhez megyek csapatot építeni.
Mikor érezted, hogy ez alábbhagyott?
Viszonylag gyorsan. Először a Vasas vízilabdacsapatához hívtak 2010-ben a bajnokság végén konfliktuskezelésre, ami sikeres volt, és utána nyáron kerültem a válogatotthoz. Amikor ott először besétáltam, biztosan többen kétkedve gondolkodtak azon, hogy vajon mire megyek majd velük, és akadtak szkeptikusok is. De onnantól, hogy az emberek teret kapnak arra, hogy a problémáikról beszéljenek, és érzik, hogy mindenki véleménye fontos, már a hozzáállás is teljesen más. Egy idő után mindegy lett, hogy férfi vagy nő vagyok. Egyébként is sok a férfienergiám, szóval tudok nagyon beszólogatós is lenni, ha kell. Onnantól az lettem, aki olyan helyzetekbe hozza őket, amiben szembe kell nézni egymással és a belső konfliktusokkal, és ha ez sikerül, erős csapattá válnak.
Viszont a férfiakat amúgy is nehezebb rávenni arra, hogy beszéljenek arról, ami nehéz, kevesebben mennek el pszichológushoz is. Hát még akkor, ha ezt nem ők választják, hanem kötelező.
Van része, ami kötelező, és van, amit választhatnak a játékosok. De a válogatottnál tudják, hogy értük dolgozom, és hamar megérzik, hol tudom fejben vagy lélektanilag megerősíteni őket. Sajnos ma sok más helyen még mindig nem divat sem a sport-, sem a civil életben, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Az üzleti világban viszont már sorban állnak a vezetők nálunk és a coachoknál, mert rájöttek, hogy rengeteg minden fejben dől el, és ahhoz, hogy sikeresek legyenek, előbb a fejekben kell rendet tenni.
Meddig tart a feladatod?
Most csak a válogatottnál dolgozom csapattal, és a következő vb-ig szól a “mandátumom”. A sport sikeralapú terület, ha jól játszanak, van szerződés, ha nem, akkor nem biztos. Amikor a bajnokságban dolgoztam a Vasasnál évekig, a rájátszásban sokszor meccsekre is jártam, de hosszú távon azért nehezen vállalható egy nőnek, hogy anya meccsre jár, apa pedig vigyáz a gyerekekre. Ezért ezt már nem tudom vállalni.
Látod egy sportolón azt, ha nem tette helyre a problémát?
Persze. Annál tisztább egy játékos koncentrációja, minél kevesebb zavaró gondolat van a fejében. Ezeket le lehet tenni, fel lehet dolgozni egy-egy beszélgetésen. Látszik egy játékos játékán, hogy összeszedett, vagy szét van csúszva. Egy csapatnál nagyon fontos, hogy minél jobban megismerjék egymást, mert annál jobban kötődnek egymáshoz, és annál jobban harcolnak a másikért. Ha nem sikerül pályán kívül megoldani a konfliktusokat, legyen az bármilyen eredetű, akkor a meccsen sem lesznek ott fejben, beviszik a meccsre, és nem tudnak jól játszani.
Mennyire kell távolságot tartanod? Pszichológusként az ember nem jár össze a pácienseivel, de gondolom van olyan időszak, amikor szinte többet látod a csapatot, mint a családod. Ilyenkor hogy tudod meghúzni a határt?
Nagyon közel nem mehetek. Nagyrészt kivonom magam a közös családos programokból, mert ez szakmailag nem fér bele. Ők nagyon jóban vannak egymással, amit jó látni, de nekem nem lehetnek a barátaim, mert nem fér bele szakmailag, és nem lenne hatékony a közös munka. Van, akivel ha nem dolgoznék, akár baráti kapcsolatom is lehetne, de ez most nem erről szól, ez nem az a terep.
Miért pont a sportpszichológia?
Teljesen véletlenül keveredtem bele, tíz évvel ezelőtt egy este a Vasas női röplabdacsapatának a másodedzőjével beszélgettem, neki mondtam el, hogy én hogyan építenék fel lélektanilag egy csapatot. Másnap felhívott, hogy lenne-e kedvem kipróbálni élőben. Így kezdődött. A csoportozáshoz volt közöm, előtte Tündérhegyen, a Pszichoterápiás Intézetben kezdtem a pályám, két évet töltöttem ott gyakornokként. Mivel a sport, és különösen az élsport eredménycentrikus, másként megy a csoportozás velük, mint civilekkel. Utóbbiaknál fontos, hogy bármennyire is fáj vagy nehéz, menjünk le a probléma gyökereihez, nézzünk vele szembe, dolgozzuk fel. A sport siker- és teljesítményorientált, itt nincs idő arra, hogy mélyre vigyem őket. Az egy-másfél órás ülések inkább arról szólnak, hogy a megoldás felé mozduljanak.
Mennyire lehet egy csapatnál az edzőt kihagyni? Például Benedek Tiborral is dolgozol, külön is?
Az edző lélektani munkája kihagyhatatlan. Tibor már játékosként is sokat dolgozott fejben, azóta is nyitott maradt az önismereti munkára és problémamegoldásra. Másként nem is működne. Egyénileg is készül a világversenyekre, felépít minden részletet önmagában, és a csapatépítésben is fontos része van. A felkészülés elején a csapat velem dolgozik, aztán félidőben belép Tibor, és a világversenyre teljesen átveszi a csoportvezetést. A világverseny már igazi férfimunka, ott én már háttérszereplő vagyok. Addigra már mind a játékosoknak, mind a csapatnak készen kell lenniük a küzdelmekre testileg és fejben is.
Te sportolsz?
Hetente kétszer dolgozom személyi edzővel, hogy helyre rakjon fizikálisan. Magamtól lusta lennék, ezért kell, hogy hajtson valaki. Annyi agymunkát végzek, hogy annak a feszültségét le kell vezetni valahol, és emellett rendben kell lennem testileg is, hogy bírjam a megterhelést.
A férjed nem féltékeny, amikor tudja, hogy napi sok órát töltesz vízilabdás férfiak társaságában?
Tizenkét éve dolgozom pszichológusként, és amióta mellettem van, pontosan tudja és látja, milyen szakmai keretekkel dolgozom. Nincs a baráti társaságomban egyetlen volt kliensem sem. A munkámat azokban az órákban végzem, amíg ül velem szemben valaki, és otthon a vacsoránál már nem téma senki sem. Persze ha világverseny van, próbál kifaggatni, ki miért játszik úgy, ahogy, de aztán szomorúan konstatálja, hogy engem a titoktartás vele szemben is kötelez. Ilyenkor aztán felveszi a szokásos szurkolói viselkedést, és kommentálja, mi miért történik. Néha eltalálja.
