Hogy kerültél kapcsolatba az úszással?
2004 decemberében döntöttek úgy a szüleink, hogy a testvéremnek és nekem jót tenne, ha úsznánk. Én akkor 12 éves voltam. Heti kétszer jártunk nap végén, suli után. Három hét alatt, a nulláról tanultam meg úszni, három úszásnemben. Szerintem nekem könnyű volt, mert nincsenek lábaim, így nem kellett a lábaimat összehangolnom a kezeimmel. A szakmabeliek viszont pont azt mondják, így nehezebb. Egy alkalommal legyőztem apát. Azért arra, hogy tizenkét évesen legyőzöm a teljesen ép apámat, többen felkapták a fejüket. Akkor kezdtünk el utánanézni, hova lehetne profi szinten tartozni, így kerültem Zalaegerszegre. Heti öt napot voltam onnantól a medencében.
Integrált iskolába jártál?
Igen, mindig, mindenhova épekkel jártam. Iskolába, óvodába, egészen az érettségiig. Én ezt szoktam meg, nekem ez volt a természetes. A szüleim épnek neveltek, és úgy, hogy lehetőleg ne szoruljak soha senki segítségére. Nem tartom magam különlegesnek, és nem szeretem, ha úgy tekintenek rám.
Pedig különleges vagy. Iszonyú akaraterőd és kitartásod van, a londoni olimpia után még újra is kellett tanulnod úszni. Itt sokan elvéreztek volna.
Anyukám mindig azt mondta gyerekkoromban, nem akarja, hogy otthon üljek a tévé előtt, és boldogtalan felnőtt váljon belőlem. Szerencsére ma már tudom, hogy ez a veszély nem fenyeget. Jókor jött az életembe az úszás, ami pluszt adott, és amiben kiemelkedő lettem. Mindig elfogadtak a szüleim, így én is viszonylag könnyen tudtam elfogadni magamat és azt, hogy ebből a testből hozzam ki a legtöbbet. Igen, a műtét és az utána lévő időszak eléggé kikészített. A 2012-es londoni paralimpia szeptemberben volt. Előtte fél évvel derült ki, hogy leszakadt a válltartó tokom, és van benne egy ciszta. Műteni kellett, de úgy döntöttünk, nem műttetem meg magam az olimpia előtt, nem ezért dolgoztam éveken át keményen. Minden nap fájt, gyógyszereztem magam a versenyig, és mindennap jégakkuval aludtam. Minden edzésen ott voltam, nem nyavalyogtam, egyszerűen megpróbáltam kikapcsolni a fájdalmat. Sajnos, az olimpia nagy csalódás lett így, sokkal rosszabbul szerepeltem, mint vártam magamtól. A paralimpia után abbahagytam az úszást, elegem lett.
De csak egy időre…
Igen. Novemberben operáltak. Az erősebbik vállammal volt a baj, a karom utána három hónapig a törzsemhez volt rögzítve. Három hónapig úgy éltem, hogy egyetlen karom volt csupán. Gondold el, így járni wc-re, így csinálni mindent! Akkor tényleg nagyon ki voltam szolgáltatva. Én, aki azt is nehezen viseem, ha bármilyen segítséget kell kérnem! Abban az időben anyukám fürdetett, szinte még az ágyra sem tudtam egyedül felmenni. Szándékosan nem használtam fájdalomcsillapítót, mert akartam érezni, hogy gyógyul.
Hogy lett ebből aztán újra élsport?
Három hónap után kezdhettem el újra felépíteni a vállam, a karom, ami teljesen elgyengült addigra. Elkezdtem a gyógytornát, és akkor mentem először vízbe is. De kizárólag a torna miatt – gondoltam én. Rettenetes fájdalom volt, de akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott a víz, az egész közeg. Ott végleg eldőlt a sorsom. Mindig azon hisztizek, hogy folyton klórszagom van, nem úgy áll a hajam, ahogy szeretném, de nagyon hiányzott. Négy hónap alatt felépítettek. Akkor jöttem fel Budapestre, és igazoltam át a Vasashoz. Utólag azt mondom, nem bánom, hogy így alakult. Ha siker lett volna az olimpián, lehet, hogy ma nem itt élnék, és nem találkoztam volna a szerelememmel sem, akire egész eddigi életemben vártam.
Kamaszkorban amúgy is nehéz mit kezdeni az érzelmekkel, gondolom, ezzel te sem voltál másképp…
Nem, sőt. Nagyon nehéz volt. Kisebb iskolás koromban jó volt: ott voltam a tornaórákon, mentem az osztálykirándulásokra, mindenben részt vettem. Kamaszként viszont, elsősorban a pasi téma miatt, sokat szenvedtem. Mindenki járt valakivel, velem viszont senki. Persze, ma is vannak nehéz napok, nem vagyok könnyű természet, de az alapvetően pesszimista kislányból kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban élő felnőtt lettem. Elkezdtem a magyar szakot az ELTE-n, ott lakom a kollégiumban. Az egyetemet sajnos abba kellett hagynom, nem tudtam a nappali szakot az utazásokkal és az úszással összeegyeztetni, de azt tervezem, hogy levelezőn pszichológiát fogok hallgatni.
Nemrég megnyerted a Miss Colours International kerekesszékes szépségversenyt is. Volt benned bizonyítási vágy?
Soha senkinek sem szerettem volna bizonyítani. Egyedül a családommal szemben van bennem bizonyítási vágy, azért, mert felneveltek. Amikor anyukám megszült, az orvosok mindegyike azt mondta neki, hogy hagyjanak ott a kórházban. Meg sem mutattak neki, mondták, hogy lábak nélkül születtem. Amikor anyukám hazament a kórházból, nem tudott aludni. Kiderült, hogy a nagymamám és apukám többször is jártak bent nálam a kórházban, de ők is tudták, ez valahol édesanyám döntése kell, hogy legyen. Egyik reggel úgy ébredt anyukám, hogy “Tihamér, hazahozzuk!”. Onnantól kezdve nem érdekelte semmi és senkinek a véleménye. Mindig százszázalékosan mellettem álltak, és hittek bennem.
Mennyire segítőkészek veled mások?
Ha székben ülök, azt mondom, tízből tízen segítenek. Persze vannak kivételek. Épp ma, mikor jöttem, és egy dombon mentem fel, nagy lendületben voltam, megállított egy ember, és azt kérdezte, “nem mondja, hogy maga nyomorék?”. Ilyenkor kedvem lenne visszaszólni, de helyette csak annyit mondtam, hogy nem vagyok nyomorék, kerekes székes vagyok. Nem, nem viccből ülök a széken és szenvedem fel magam a dombra. Ebbe az élethelyzetbe születtem bele, de ugyanolyan vagyok, mint más.
Nehéz volt a váltás Zalaegerszegről Budapestre?
Igen, több szempontból is. Amikor felköltöztem, mankóztam. De egy idő után olyan félelem tört rám, hogy hihetetlen. Az emberek nem figyeltek, maximum azt hitték, hogy el van törve a lábam. Ha székkel vagyok, akkor mindig segítenek. Halad a város az akadálymentesítés útján, de még bőven van mit fejlődni. Pesten egyébként könnyebb mankóval és műlábbal közlekedni, mint kerekesszékkel. Múltkor Floridában voltam edzőtáborban, ott műláb nélkül mentem kerekesszékkel is. Itthon ezt nem merném. Nem bírnám elviselni a folyton bámuló arcokat.
Mit tapasztalsz, zavarban vannak az emberek?
Három olyan ember van az életemben, aki nem volt zavarban, mikor meglátott. Az egyik épp a barátom. Ő tulajdonképp nem is engem nézett először, hanem, nagy biciklista lévén, a kerekesszékem gumijait. Persze aztán engem is.
Kevés pozitívabb kisugárzású emberrel találkoztam: ha nem mondtad volna, mennyi munka van benne, azt gondolnám, szerencsés alkat vagy.
Mindig foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak az emberek. Vannak olyan napjaim, amikor arra vágyom, bárcsak egy lennék a sok közül, és nem az Illés Fanni, akinek nincsenek lábai. De ezt leszámítva azt hiszem, a helyemen vagyok.
