Éva igazi világjáró, aki az eddigi kalandjai során nagyjából hatvan országban fordult meg. Hátizsákos kalandor, aki szívesebben alszik a földön egy hálózsákban a természet lágy ölén, mint egy hatalmas lapos tévével felszerelt légkondis hotelszobában. A találkozónkra is biciklivel érkezik, ez a kedvenc közlekedési eszköze a városban. Pedig nem utazós családba született. “Édesanyám összesen kétszer volt külföldön, és apukám sem volt egy utazgató típus. A családommal összesen egyszer utaztam, a testvéremmel mentem el Isztambulba.
Az első önálló nagy utam az volt, hogy kiálltunk az Osztyapenkóhoz, ahonnan Bécsújhelyre akartunk eljutni a cipőboltokig”
– emlékszik vissza nevetve. Úgy tűnik ez a tinédzserkori kaland elég jó kezdő lökésnek bizonyult, mivel rögtön rengeteg stoppolás követte, és ily módon egészen Madridig és Belgiumig is eljutott.
Éva azt mondja, a sok utazás arra megtanította, hogy egyre kevésbé ragaszkodik a tárgyakhoz. Matracon alszik egy egyszerű, de hangulatos lakásban, és igyekszik minél kevesebb dologgal körbevenni magát. “Leginkább csak a könyveim hiányoznának. A ruháim többségét a barátnőm adja, azokat, amiket ő már kinőtt. Ez legalább kondiban tart, mivel egy számmal kisebbeket hord nálam. Az sem zavar, ha egymás után többször húzom fel ugyanazt a pulcsit. A legtöbben ezt amúgy sem veszik észre. Persze azért örülök, ha megnéznek, de a ruhának számomra inkább a funkciója számít.”
Éva meglehetősen csapong a témák és a helyszínek között. Egymás után jönnek elő az élményei. Nepál és Mexikó mellé olyan természetesen vegyül Szentendre és Belgrád, hogy öröm hallgatni. Vajon mi hajt valakit, hogy ennyit utazzon, úton legyen? “Élményeket akarok szerezni. A legnagyobb élményt próbálom kihozni mindenből, és ez gyakran sokkal drágább, mint egy sok csillagos szálloda. Például legutóbb leértékelve vettem egy 120 ezer forintos hálózsákot, ennyiből Nepálban egy igen jó helyen lakhattam volna, igen hosszú ideig. A szállodákat halálosan unalmasnak találom. Ott képtelen vagyok emberekkel ismerkedni. Viszont ha olyan helyen alszom, ahol a lobbiban vannak a matracok, ott óhatatlanul is beszélgetni kezdenek egymással az emberek, és én is örömmel csatlakozom hozzájuk.” Éva ráadásul határozottan szereti sokkolni és meglepni magát, amit úgy ér el, hogy az utazásaira egyáltalán nem, vagy csak alig készül fel. Útikönyvet például csak kivételes esetekben visz magával. Ez alól csak a hegyi és a vízi túrák a kivételek. Ott viszont valóban alapos a felkészülés.
Nem akarja jól érezni magát
“Igazából sehová nem azért megyek, hogy jól érezzem magam, hanem azért, hogy a végén azt érezzem: megérte. Ebből is tanultam valamit. Természetesen akadnak dolgok, amik meg tudnak viselni: a korrupció, a túlzott biztonsági előírások vagy ha haszontalannak érzem magam…” – meséli Éva, aki ugyan visszanézve minden útjában látja a szépséget, de azért ő is képes csalódni.
“Ezt Nyugat-Afrikával kapcsolatban éreztem leginkább, amiről volt egy romantikus képem gyerekkorom óta. Többször is jártam ott önkéntesként, de ma már nem vágyom oda. A maláriát is elkaptam, ami egy életre szóló emlék lesz.” Az indiai Delhi is alaposan próbára tette, ahol elmondása szerint akkora sokkot kapott a mindent elárasztó tömegtől, hogy még arra is képtelen volt, hogy a rengeteg kocsi között átmenjen az út egyik oldaláról a másikra. “Onnan szabályosan kimentettek a kollégáim” – teszi hozzá.
Hol dolgozik egy világutazó?
A négydiplomás Éva már tizenhárom éve dolgozik egy multinál felső vezetői pozícióban. “A munkámat nagyon élvezem, mert ez olyan hely, ahol bejön hozzám a világ. Például az egyik főnököm egyiptomi, a másik meg perui, a mellettem ülő fiú pedig belgrádi. Velük dolgozni legalább akkora utazás számomra, mint elutazni egy másik országba” – így ad bepillantást mindennapjaiba. Mikor rákérdezek, hogy a sok utazása közepette szüksége van-e a munkahely nyújtotta stabilitásra, egyetértően bólint. “A kollégáim nagyon sokat jelentenek nekem, egyfajta hátteret adnak az utazásaimhoz” – mondja Éva, akinek a sarkköri kutyaszános kalandjához (a keretesben alul olvashatsz erről) is rengeteg segítséget nyújtottak a munkatársai.
Éva gyakran próbál útitársakat is szerezni, csakhogy ez nem mindig jön össze. “Az ideális az lenne, ha lenne olyan ismerősöm, akivel ugyanazokra az élményekre vágynánk, így meg tudnánk ezeket osztani egymással. Általában a vágyaimat nehéz összehangolni a barátaimmal. Túráknál sokszor sikerül, de a nagyobb utazásaimnál nehéz. Helyben és a neten azért könnyen szoktam útitársakat találni. Nagyon fontos, hogy ha van is társam, adott esetben tudjon egyedül is boldogulni mindenki. Ne szenvedjünk egymás mellett, ha nem ugyanazt akarjuk csinálni” – fogalmazza meg elvárásait Éva.
Az útitársszerzésre példaként a mexikói kiruccanását hozza fel, amikor úgy landolt az országban, hogy szinte semmit sem tudott róla, így két új-zélandi hátizsákos fiatal mellé csapódott, akiket már a repülőn megismert, és velük utazgatott.
“Szeretem a szabadságot, amit akkor élek át, ha megengedem magamnak, hogy tervek nélkül elinduljak egy idegen országba, sodródjak, és spontán találkozzam azzal, ami vagy aki szembe jön. Szeretem a bizsergést, amit akkor érzek, amikor képes vagyok lemondani a biztonságról és megalkuvások nélkül lenni. Nem mindig megy, de gyakorlom.”
Természetesen az is érdekel, hogy a párjával is járja-e a világot, amire meglepő válasszal rukkol elő: “Ha van párom, és vele utazom, akkor maga a kapcsolat a lényeg. A helyszín ehhez csak körítés. Ilyenkor belefér a szálloda is, mert nem élményeket keresni megyek” – mondja, és én rákérdezek, hogy a világjárás közepette talált-e már igaz szerelmet, netán igazi barátokat. Azt feleli, volt ugyan már szemtanúja úton született szerelmeknek, ő maga ezt még nem élte át, ahogy az utakon szerzett barátságok is csak az adott időszakra szóltak. “Utána bejelöljük egymást Facebookon, írunk egymásnak két mondatot és ennyi” – foglalja össze tömören.
“Megtanultam, hogy vannak határok, amiket nem érdemes átlépnem, és csak annyi kockázatot szabad vállalnom, amennyit a helyzet feltétlenül megkíván.” Ironikus módon az élete leginkább közvetlenül a saját háza előtt, a hetedik kerületben került veszélybe, amikor nem is olyan régen elgázolták, és így hosszabb időre ágyhoz volt kötve. Már meg sem lepődöm, hogy benne ez is pozitív tapasztalatként maradt meg: “Nagyon jó élmény volt. Izgalmas volt megismerni az utcában a szomszédokat annyi év után. Ott bicebócáskodtam hosszú ideig, és ez teremtett egy csomó kapcsolatot a környezetemmel. Azóta sokkal jobban kötődöm a lakhelyemhez.”
Ami még hátra van…
Vajon még milyen utakról álmodozik egy olyan ember, aki a fél világot bejárta? Évát ezzel a kérdéssel sem sikerül zavarba hoznom. “Amikor gyerek voltam, néztem a Delta című műsort. A főcímben fújt a szél, havazott, és ott gyalogoltak az emberek. Ettől én sokáig féltem, most pedig pont ez vonz. Hogy lehet tüzet gyújtani gyufa nélkül? Hogy lehet a mínuszokban kint aludni anélkül, hogy megfagynánk? Minél több Észak kell nekem. Zord, de változatos helyek. Grönland, Alaszka, Izland…” – adja elő határozott terveit, de a sok megélt kaland ellenére az olyan elérhető helyek is lázba hozzák még mindig, mint a horvát tengerpart, Szlovénia vagy akár Szentendre.
Éva persze tudja, hogy az utazgatás a pénzről is szól, de gyakran nem a pénz hiánya tartja vissza az embereket a nagy kalandoktól. “Sokszor ezeket az utakat sokkal drágábbnak és megvalósíthatatlanabbnak gondolják az emberek annál, mint amilyenek valójában” – mondja, és mindenkit arra biztat, hogy ne féljen elindulni. Én pedig a képzeletemben egyből el is kalandozom Délkelet-Ázsia jelenleg nagyon is napfényes tájai felé.
