Ahogy foglalkoztam a témával, a kis pirossal, érdekes történetekre bukkantam magamban, ezért most elkészítettem a “menstruációs naptáramat”, mely szépen példázza, hogyan alakult bennem a nőiségemhez való viszonyom. Íme:
11. év: “jósló” fájások. Az egész család, sőt még a szomszédság is összeszalad a nagy hír hallatán, és mindenféle házi praktikát javallanak a görcsös feszülés oldására. Mindenki nagyon bennfentes a dologban, csak én nem értem annyira, de nem baj, nagylányként a pálinkába is beledughatom a nyelvem, persze csak orvosság gyanánt. Anya megnyugtat, hogy nem lesz ez mindig ilyen rossz, ámbár vérezni is fog majd, de a kínszenvedés és a elvérzés gondolatának ellenére tetszik ez a titkos társaság érzet. Megsejtem nőiségem.
12. év: mentálisan is felkészülök, figyelek a felvilágosító órákon, és hatalmas szárnyas betéttel közlekedem az utcán, majdnem, mint Aladin a repülő szőnyegen, reménykedve abban, hogy mindenki észreveszi kezemben a frissen vásárolt csomagot, a státusszimbólumot – nem sokára nagylány leszek. Már mindenkinek megjött, csak nekem nem. Türelmetlenül várom a pattanást, a szőrt meg a vért. Aztán feladom. Végül nyáron, két fiúbarátom között aludva a sátorban jön meg vidéken. Nincs ott anyám. Félelemmel vegyes büszkeség önt el. De nem alszom többet a fiúkkal.
13-16. év: A suliban mindenkire rájön az anorexia, és persze én ezt még lelki gondokkal is megspékelem. A testem úgy dönt, hogy felfüggeszti a fölnövést. Papíron, az üzenő füzetben azért megjön havonta, hogy ne kelljen annyit úsznom, és néha igazából is, mert akkor legalább kivonhatom magam a közös dolgokból. Úgy sehogy sem vagyok ezzel a dologgal.
16-23. év: Lassan, de biztosan visszaáll a rend. A menstruáció arra jó, hogy jelezze, nem történt baleset, ezért hatalmas hálával és megkönnyebbüléssel fogadom érkeztét. Kb. úgy, mint a vérvételnél a teszteredményt, többet nemigen jelent.
23-26. év: Újra elköszönök tőle, és mesterségesen idézem elő a vérzést. Nem fáj, alig cseppen, közömbös vagyok iránta.
26-28.év: Egy szakítás következtében a testem úgy dönt, hogy elég volt az elnyomásból minden szinten. 3 hétig vérzem a gyógyszer ellenére, ez a lelki fájdalom olyan, mint egy gigantikus szúnyog, teljesen leszív. Elhajítom hát a tablettákat és a régit is, és teret engedek az igazinak. 28 éves koromban végre rendszeres és beáll.
28-30. év: Bár túl sok gondom nincs vele, érdekelni kezd, ha már állhatatosan jön hónapról hónapra. Ráadásul, mint a postás, mindig hoz valamiféle üzenetet arról, hogy vagyok. Sokszor fájdalmat hoz magával, sok-sok emléket, mintát, ellenállást, és minden esetben megmutatja a nőiségemhez való hozzáállásomat.
Belenézek a fájdalomba, és kirajzolódik előttem ennek a közel 20 évnek a története. Próbálok harcolni ellene, letudni, aztán megérteni. Próbálom szeretni is, amikor a legnagyobb a vihar odalent. Használom arra, hogy elbújjak, bekucorogjak, és hagyjon mindenki békén, és igen, használom figyelemfelkeltésnek is. Használom arra, hogy cinkosul összemosolyogjak a “sorstársakkal” tamponkérés közben, és túllicitáljuk egymás fájdalmát vagy gyógyszerének hatékonyságát. Használom arra is, hogy megbizonyosodjak gyógyító képességeimről, és meditációval eltüntessem a fájdalmat.Tulajdonképpen mindent kisajtolok belőle, amit csak bírok, csak arra nem jövök rá, amire adatott. Mostanáig.
Folytatás a Már megvagy blogon!
