Borneón él egy kis népcsoport, a tengerek nomádjainak nevezik őket, korallzátonyokon és kisebb szigeteken élnek, harmóniában a természettel. Létezésükről csak kevesen tudnak, jogi státuszuk nincsen. Írni, olvasni nem tudnak, és azt se tartják számon, hány évesek. Annyit tudnak, hogy a halászatból, kortól függetlenül, mindenki ki tudja venni a részét. A gyerekek hamar megtanulnak úszni, hajózni, búvárkodni, később a tíz év körüliek pedig már magabiztosan vadásznak.
Szemben az ő civilizálatlan világukkal, nálunk pont fordított a helyzet. Körülöttünk minden az életkorunk körül forog. Emlékszem, már oviban kapásból az “évvesztes” címkét ragasztották a homlokomra. Fogalmam nem volt, mit jelent ez, csak a “vesztes” szó súlyát éreztem át. Nagyon fájt.
Gimnáziumban az 5 éves terv nyomorította a lelkem, miközben kortársaim tökéletes ritmusban – életkoruknak megfelelően – abszolválták a kötelező akadályokat (jogosítvány, nyelvvizsga, felvételi, különóra, matekversenyek), engem sokkal jobban izgatott, hogy miért siet mindenki. Hova kell rohanni? Miért kell felvételizni, ha lövésem sincs arról, hogy mi akarok lenni? Miért nem lehet évet kihagyni? Miért nem lehet dolgozni, utazni, tapasztalni? Miért kell 30 éves koromig férjhez menni, szülni legalább egy gyereket? Miért kell mindig mindent IDŐBEN csinálni? Nem értettem soha, mit jelent, hogy kiszaladok az időből?
Környezetem sürgetésétől mindig szorongtam. A magam komótos tempója soha nem volt elég jó. Sietni kellett, mert mindenki sietett. Mert valaki egyszer azt mondta, hogy így “kell”. Ennek köszönhetően én is megpróbáltam alaposan belepasszírozni magam a kötelező sütőformába, aminek az eredménye egy nagyon lelketlen sütemény lett, aki aztán még hosszú éveken át száraz és boldogtalan sütemény is maradt.
A változást a 30. szülinapom hozta el. Beütött a csoda, letértem a futópályáról, és azóta a magam tempójában élem a mindennapokat. Nem hagyom többé magam, és magasról teszek rá, hogy hány éves vagyok. Bár hivatalosan betöltöttem a 32-t, ezt már nem érzem. A különféle formanyomtatványokra rendszeresen 30 évet írok. Nem fiatalítani akarom magam. Egyszerűen beleragadtam a 30-ba. Nem foglalkoztat a korom, ahogy az sem, ha elszalad mellettem az idő.
Szaladjon csak! Nekem sokkal fontosabb dolgaim vannak!
A New York Times hasábjain olvastam egy érdekes írást azokról a kutatásokról, amik bizonyítják, hogy életkortudat olyan, akár a betegségtudat, a kor néha ártalmasabban hat, mint kellene. Az, hogy tudatában vagyunk a korunknak, úgy hat, akár egy kórokozó, ami megbetegít. Aki azonban képes elengedni a korát, és egy magasabb pszichológiai “célt” találni az életében, az meggyógyítja magát.
Tippelj! Melyik sztár idősebb!
23 és 69 évesen vagyunk a legelégedettebbek
