A cikk szerzője bloggerünk, a Vak vagány Cafeblog szerzője, Horváth Nikoletta, aki az RTL Klub közönségszavazásán tavaly az év embere lett. Olvasd el a Nikivel készült korábbi interjút!
2006-ban töltöttem ki a vakvezető kutyát igénylő lapot. Édesanyámmal tudtuk, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy elindulhassak a saját életem útján, egyedül.
Tudtuk, hogy kiképzett ebre éveket is várni kell, így megdöbbentünk, amikor az év szeptemberében megcsörrent a mobilom, és kiderült, a kutyaiskolából keresnek.
Kiskutyák jöttek a világra, és ha bevállaljuk egyiket, akkor felnevelhetjük magunknak. Pontosabban nekem. Anyukámmal, azt hiszem, némileg meggondolatlanul, hatalmas igent mondtunk, és két hónappal később, egy hófehér, jegesmacira hajazó gömböccel tértünk haza, addig ebtelen lakásunkba.
A “költözést” megelőző napokban mindent beszereztünk, persze kiderült, éppen nyakörvet és pórázt nem, ami nélkül ugye kicsit nehéz a vakkantó élet. Így anyukám lerohant beszerezni az eszközöket, én pedig egyedül maradtam a szaglászó, bóklászó csöppséggel. Gyönyörködtem benne. De édes – gondoltam. Jól mondják: nincs cukibb a kölyökkuty…. Mi ez a szag? És igen, belevágtunk a nevelésbe, és vele együtt millió olyan dologba, amiről nem szólt a fáma.
A bekakilás, bepipilés, minden szétrágás a hétköznapjaink részévé váltak. Lili kutyám mesterien pisilt be a szekrénysor alá, és a kis – nevezzük – aknáit több kupacban rendezte művészi sorrendbe a lakásban. Így előfordult, hogy amikor én indultam az összeszedésükre a végén már minden végtagom kakiban úszott, hiszen a négy kupac közül háromba léptem csak bele.
A hófehér jegesmaciról kiderült, hogy leginkább egy fehér cápára hasonlít, aki mindent megeszik, ami csak a szája közelébe kerül.
Csont, műanyag, kulcstartó, alvómaci… Semmi sem maradhatott biztonságban. A labrador-retriever fajta mothosságáról mindaddig nem tudtunk, amíg saját szemünkkel nem láttuk, hogy az apró bébink három másodperc leforgása alatt falta be kiadós reggelijét. Mothos. Mohó. Igen, és rág is. Stimmel. Meg futkos. Rohangál. Nincs egy perc nyugta sem. Pipa. Ja, de nyilván édibédi is… emellett…
Az összeszokásunk nem indult tehát gördülékenyen. Hiába, sohasem volt előtte kutyám, azt sem tudtam eszik-e vagy isszák, így sikerült elkényeztetnem ebemet, aki ennek hála, akkora fenegyerek lett, amilyet nem látott még a környék. Előfordult, hogy a főtéren hason csúszva követtem őt, aki valami hihetetlen érdekes dolgot látva meglódult. Akadt, hogy hajnalban az ő kakilására várva virrasztottunk, mert eltűnt a házi készletből 10 kulcstartó. Megszámoltuk, kijött mind… Egy gyanúsan csendben töltött délelőtt után pedig kiderült, hogy a konyhafalból tízcentis darab elpárolgott, hála rágcsáló ebemnek, vagy egeremnek? Sokszor már nem tudtam eldönteni.
Az egyéves kor betöltése után nem volt más hátra, mint elvinni az iskolába, és rábízni az életét, az életemet a kiképzők gondjaira.
Állítólag egyik reggel patkánnyal a szájában köszöntötte trénerét – kedves, nem? Ő büszke volt a zsákmányára, s nem értette, a környezete miért borzad el teljesen. Akadt feladata bőven Lili kiképzőjének, de Enikő fiatal kora ellenére profizmussal vette kezébe a négy mancs sorsát.
Telefonon folyamatosan értekeztünk egymással, értesültem a sikeres vizsgákról, az ivartalanítás nehézségeiről, az aktuális képzési problémákról, és végül a kitűnő ellenőrző vizsgáról. Nem volt más hátra, fognom kellett a holmimat, és Lilim után iramodni, Csepelre. Két hétre költöztem fel a központba, és talán életem legmeghatározóbb napjait töltöttem ott, gondtalan eufóriában.
Szobatársammal hihetetlenül jól kijöttem. Gabi éppen ugyanúgy saját kutyájával tartott a vakvezetőség irányába, mint én. Jókat tudtunk vidulni saját ügyetlenségeinken is, és talán a mai napig ez a legnagyobb fegyverünk. Az önirónia.
Budapest utcái nem voltak ismeretlenek többé. Enikővel minden nap mentünk, gyakoroltunk, tanultunk. Irányokat, parancsokat, útvonalakat. Az életet. Fantasztikus órák voltak ezek. Hirtelen megértettem, mi az a közlekedés, a város pulzálása magával ragadott.
Fogtam Lili hámját, s úgy éreztem, szabad vagyok. Nincsen soha többé akadály, bezártság, négy fal. Szabad vagyok, igazán!
A tanfolyam végeztével aztán levizsgáztunk, sikeresen. 300 pontból 291-et értünk el, kitűnő minősítést szerezve. Annyira be voltam rezelve, hogy sohasem gondoltam volna, hogy ilyen eredménnyel büszkélkedhetem.
Hazaérve rögtön szembesültem azzal, hogy kutyám nem akármilyen okos. Pontosan tudja, hogy hol vagyunk, és azt sem felejtette el, hogy ő régen itt teljesen tehermentesített eb lehetett, magyarul azt csinált, amit akart. Fegyelmezett, kiképzett ebem rögtön elkezdte feszegetni a határait, de az iskolán tanult következetességemmel megértettem vele: most már más a helyzet. Itthon is melózni kell.
Az első utunkat sohasem fogom elfelejteni. Rettegtem attól, hogy mindenki bámulni fog, hogy megnéznek, kinevetnek, s talán így is volt. De ahogy Lili belefeszült a hámba, elkezdett húzni, egyszeriben minden kiment a fejemből, és csak azt éreztem, hogy túlcsordul a szívem, folynak a könnyeim, és azt suttogom elcsukló hangon: újra látok…
7 év telt el azóta. Ebben a hét esztendőben a kapcsolatunk valami egészen leírhatatlan kötelékké nemesült. Ismerjük egymást, pontosan tudjuk, mit miért teszünk. Ő is egy hangsúlyomból érti, mit szeretnék, és nekem is elegendő egy halk füffentés ahhoz, hogy tudjam, mire vágyik. Egészen egyszerűen összetartozunk. Az utcán úgy közlekedünk, mintha látnék. És tulajdonképpen látok is. Lilimen keresztül.
Ez egy olyan csoda, olyan hatalmas, életre szóló ajándék, amiért minden nap hálaimát rebegek. Már önálló vagyok, és nem csak ábrándozok róla. Bárhova el tudok jutni, a négy, hűséges tappancsnak hála. És a sok év alatt még sohasem csalódtam benne. Soha nem estem, ütköztem vagy szenvedtem balesetet. Mert Lili nemcsak a virslikarikáért vezet, nemcsak a simiért, hanem mert szeret. Én vagyok a mindene, és ez fordítva is igaz.
Akkor is mellettem állt, amikor három éve a kórházban feküdtem, és támogatta anyukámat, aki látta, darabjaiban van a gyermeke. És bár idén betölti a kilencedik életévét, tudom, hogy még rengeteg év, közös élmény és megannyi járdasziget, zebra és akadálymentes utcák hada vár ránk.
Itt megtalálod Niki korábbi cikkeit nálunk:
- Nagy fogyás vakon: önmagamat egy ámbráscethez hasonlítottam
- Amíg tart a fájdalom, addig tudom, hogy élek
