Elteltek az ünnepek. A kórházban sajnos nem volt igazán mesés a hangulat, így fel sem tűntek a piros betűs napok.
Viszont egy valamire azt mondhatom, igen, ünnep volt mégis! Hihetetlen, de képzeljétek: meglepő, és csodálatos ennivalót küldtek mind a két nap! Valahogy nem is értettem az egészet. Reggelire puha kalács vajjal, meleg kakaóval, teával ( lehetett választani! ), ebédre rántott szelet burgonyapürével, meggybefőttel, vacsorára meg sonkaszelet, de nem, nem az olcsó vizes fajta, hanem valódi! Főtt tojással… Sőt, hogy ragozzam tovább: még egy csokinyuszi is járt az ebédhez! Ugye, hogy elképesztő?
Én sem akartam hinni a szememnek, és a betegek sem! Felmerült bennünk a kérdés ezek után: ha ünnepekkor lehet így főzni, akkor a hétköznapokon miért nem??? Tisztában vagyok vele, a mai megszorítós világban ott kell spórolni, ahol tudnak, de az egészségügy pozitív társadalmi megítéléséhez véleményem szerint az is hozzájárulna, ha ez a terület is nagyító alá kerülne, és nemcsak a betegek, ápolók részéről.
Az internetet már többször bejárták a különböző oldalakon megjelent, betegek által beküldött képek. Én magam és ápolótársaim is szégyelljük magunkat: lehajtott fejjel, elkeseredve adjuk oda az ételt a betegnek időnként, holott nem a mi hibánk, tudjuk. De mégis, olyan kellemetlen az érzés, mikor viszem be neki… Hangosan kívánunk jó étvágyat, mert néha valóban az kell hozzá, hogy el tudják fogyasztani… Majd szegények kétségbeesve kezdenek neki, vagy etetjük mi őket, és szemmel látható szó szerint az undor időnként, s egyszerűen nem tudunk mit tenni…
Lehet az a válasz a bajokra: Majd hoz be a hozzátartozó? Szerintem ezzel van egy kis gond… Folytatás az Ápolónő blogon!
