Akkor éjszaka végig mellette ült. Mert Neki szüksége volt rá. A hosszú évek alatt nagyon közel kerültek egymáshoz. Nem is emlékszik pontosan, mióta van a gondjaikra bízva. Pár éve, vagy már tíz is van talán?
Szemében megjelenik egy könnycsepp… Előveszi zsebkendőjét, letörli… Ránéz… Üveges, kérő tekintetéből lassú megnyugvás sugárzik felé – majd hála és szeretet még az utolsó percekben is…
Aktív részese a küzdelmének, az utolsó harcnak az életben maradásért… Nem tud megmozdulni, szorongatja tovább görcsösen egyre fehéredő kezét, pont úgy, mintha saját édesapja lenne. Pedig számára csupán egy idegen, egy ápolt a sok idős ember közül…
Kolléganője háta mögé lép, óvatosan vállára ejti kezét: “Ne sírj, mert én is sírni fogok…” – mondja, s odahúz egy széket a másik oldalra. Ő is mellé ül. Szavak nélkül egymásra néznek, s óhatatlanul tódulnak fel az emlékképek… megjelennek az első találkozás kellemes pillanatai…
Folytatás az Ápolónő blogon!
