Néhány évvel ezelőtt egy jógaelvonulásra érkezett a csoportba Kata, aki egy kreatív hobbi nagykereskedés tulajdonosaként jött a táborba: egyrészt résztvevő is volt, másrészt pedig hozott nekünk egy csomó festéket és mandalát, mintákat, ábrákat, papírokat, ceruzákat, ecseteket, hogy egyik délután ezzel foglalkozzunk, két jóga között.
Ekkoriban még nem tudtam pontosan, mi a mandala, bár persze az megvolt, hogy formákkal kapcsolatos, amiket színezünk, de olyan magas fokú spiritualitást tulajdonítottam neki, ami akkoriban még nem volt meg bennem, azt hiszem, ezáltal nagyon távolinak tűnt. És az a fajta türelem sem volt rám jellemző, amivel úgy éreztem volna, hogy most akkor gyerünk, bébi, induljon a festegetés órákon át.
Ráadásul volt egy réges-régi kudarcélményem is: gyermekként sokat rajzoltam, és a szüleim úgy találták, érdemes lenne megpróbálni a Barcsayt, vagy bármilyen rajziskolát, amely a tehetségem fejlesztheti. A felvételin elbuktam. Eltanácsoltak, és ezt olyan kudarcként éltem meg, hogy akkor abbahagytam a rajzolást.
A firkálgatáson kívül évtizedekig csak pálcikaemberekkel voltam hajlandó rajzszinten foglalkozni. És akkor most íme, újra bejött az életembe a sok szín és forma a papíron. Nem tudtam vele mit kezdeni, de piszkálta a fantáziámat.
Az első elvonuláson kihagytam a programot, de motoszkált a fejemben. Vissza akartam térni a papírhoz és a festékhez. Nem is a festés, a rajzolás, hanem az a fajta elmerülés hiányzott, amit a jógán kívül sehol nem tudtam megtapasztalni.
Tavaly nyáron aztán volt szerencsém ismét egy hétvégi balatoni táborba elmenni, ahol ismételten ott volt Kata. Külön kérésre hozott mandalákat, én pedig döntöttem: izgatottan ültem neki a festegetésnek. Egy viszonylag egyszerűbb mandalát választottam, magam elé helyeztem, hoztam egy kávét, és csak figyeltem. Néztem a papírt és a kellékeim. Ecsetek, díszek, festékek, víz.
Elkezdtem bűvölni az ábrát, melyet választottam, és csodák csodájára elindult valami: feléledt bennem valami, amit gyermekkoromban mélyen elnyomtam. Színekben kezdtem látni és gondolkodni, megragadtam egy ecsetet, és szinte öntudatlanul kezdtem festeni, alkotni, kiengedni a fejemből mindent, ami csak benne volt.
A nap végére mindösszesen két mandalát festettem meg. És bár látványra valljuk be, elég primitív lett, itt-ott el is folyt, de ez a néhány óra festés mégis, teljesen kikapcsolt: minden napi szintű gond feledésbe merült, egy másik dimenzióba kerültem, a felhők felett jártam közben, a színek, amiket megrajzoltam, teljesen átjárták a testem és a szellemem, és jobban esett, mint egy alapos edzés, vagy mély relaxáció, egy erős jóga, vagy bármi más.
Nem kell rajztehetségnek lenni ahhoz, hogy a rajzolás elképesztő módon alakítsa át az életed. Fogd az ecsetet, és csináld. Ennyi.
De mi köze mindennek a szexhez? Tudd meg a Girl Power blogról!
