Nem is tudja, mi lenne vele, ha nem lógna meg rendszeresen a család elől, folytatja az ismerős házaspár férfi tagja. Feleség közben a panelban főtt a gyerekekkel. És akkor eszembe jut, hogy Tamás nemrég mesélt két kollégájáról, akiknél szintén a világ legtermészetesebb dolga, hogy minden évben elmennek “néhány napra” (inkább egy hét az is), szintén a haverokkal, hol evezni, hol csak úgy iszogatni, a lényeg, hogy a srácok és a feleség a láthatáron se legyenek.
A beszélgetésnek ezen a pontján fogják magukat a fiúk, és közlik, hogy akkor ők továbbmennek a füredi borfesztiválra, jelezvén, hogy mi, lányok, akkor ugye elvisszük a gyerekeket aludni. Én pedig csak állok, és nézek nagyokat, hiszen az előző este is épp ez történt, ma tehát miért is nem a fiúk őrzik a gyerekeket? Nemcsak őrzik persze, megfürdetik, lecsitítják (nem kis meló), mesélnek nekik, elpakolnak, majd vigyáznak rájuk, felnőtt társaság nélkül, mert a családok szállásai egymástól messze vannak.
“Szerintem ma cseréljünk!”
– mondom, és nézek most én a férjemre jelentőségteljesen, aki simán hajlana erre, na nem mintha így nevelték volna, hanem mert a mi családunkban valahogy ez lett a norma. De a három másik anyuka közül kettő a fejét csóválja, ők fáradtak, rebegik, a harmadik bizonytalan, győztek tehát a fiúk, akik ugye mind a négyen ugyanarra vágynak. Inni. Kimozdulni. Nélkülünk.
Hagyjuk most a női egyenjogúságot (nem is akartam leírni ezt a szót, de most már mindegy), pusztán csak elmélkedjünk egy kicsit mindezen. Van-e azzal bármi probléma, ha egy pasi szeretne elmenni a haverokkal, a család nélkül? Természetesen nincs. Ha, és most jön a lényeg, anyunak is ugyanez jár. A baj az, hogy a legtöbb családban anyunak nemhogy egy hét nem jár egyedül, két gyerekmentes nap is nehezen jön össze. Én legalábbis lépten-nyomon ezt tapasztalom.
Értem én, hogy valaki ezt nem is igényli. Bár mondjuk tegye a szívére a kezét, aki néhány nap távolléttől ne töltődne fel teljesen. Nálunk ez valahogy úgy van, hogy a férjem folyton panaszkodik, hogy de jó a haveroknak, aztán amikor elutazik egy hétvégére, például legénybúcsú címén, akkor már a második napon minden baja van, óránként telefonál, hogy mit csinálunk, hol vagyunk, és duzzog, ha közlöm, hogy nélküle is óriási buli van. Ha egy hétre akarna elmenni a barátaival, nem lenne vita, cserébe gondolkodás nélkül bevasalnám rajta az ellenkezőjét. (Na jó, ez valószínűleg nem mindig lenne egy egész hét.) A baj az, hogy kettőnk közül mindehhez neki adott csak a társaság, az én barátnőim nehezen mozdulnak rá a nagy lehetőségre, pedig a téma rendszeresen felmerül.
Hogy miért?
- Mert nem szeretnék terhelni a férjüket, aki sokat dolgozik. (Nem mintha ők nem dolgoznának adott esetben még többet.)
- Mert nem szeretnék terhelni a családi kasszát. (Az, hogy a férjük terheli, okés.)
- Mert félnek, hogy nem tudják a férjeik ellátni a gyerekeket, akiket eddig inkább ők láttak el.
- Mert bűntudatuk lenne, ha hosszú napokon keresztül jól éreznék magukat, férj és gyerekek nélkül.
- És (bár ez csak hipotézis a részemről) – a beléjük nevelt nemi sztereotípiák miatt – van mindebben tudat alatt egy deal. Én elengedlek téged, mert te vagy a férfi, és neked szükséged van a szabadságra, te pedig cserébe nem lázadozol a kötelékek miatt, miután hazajöttél.
Én az összeset problémásnak látom.
Szerintem nekünk is ki kell pihenni a családot, ne adj’ isten a férjünket. (Nem, nem a bepasizásra gondolok.) Többségünknek talán lenne igénye erre. De azzal, hogy ezt nem vállaljuk fel, nem csinálunk mást, mint asszisztálunk a helyzethez, melyben a férfiaknak meg sem fordult a fejükben, hogy netán egyetlen este erejéig ők bébiszitterkedjenek. Asszisztálni pedig nagyon nem kellene.
További cikkeink a témában:
