Kedves Társadalom!
Demetria vagyok, 21 éves, nem született testvérem. 100%-ig élveztem a szüleim figyelmét, nem kellett osztozkodnom, és ha jól tudom, mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Szerintetek belőlem egy önző, akaratos, középpontban állandóan lenni akaró ember lettem, mert hát nekem nincs testvérem. Akkor hadd világosítsalak fel benneteket, jó?
Amikor egy gyerekes szülővel találkozol, kérlek, ne kezdd el azzal bombázni, hogy a több gyerek milyen jó, meg hogy milyen szar élete lesz így a gyereknek. A szülő hozott egy döntést, sőt lehet, hogy a csemete is maga döntött úgy, hogy nem akar testvért az életében. Ne akard már te jobban tudni, hogy mi a jó! Én kifejezetten utáltam, amikor a kistesóval traktáltak. Nem győztem gyerekként elmagyarázni az óriásoknak, hogy nem vágyom egy másik gyerekre a családomban. Ők csak mosolyogtak és legyintettek.
Nem lett belőlem szar ember és önző sem vagyok. Én mindig adtam a cukorkámból, a kevés mézes puszedlimből a társaimnak. Soha nem voltam önző gyerek és felnőttként sem lettem az. Mindig csak adtam és adtam az embereknek. Akaratos az vagyok, de nem az egykeségemből fakad. Más dolgok irányítják ezt nálam. Az akaratosság a céljaim eléréséhez kellett. Akartam terveket és álmokat, meg akartam őket valósítani, de ehhez valahogy talpon kellett maradnom. Én felfogtam, ha nem kaphattam meg valamit, vagy ha várnom kellett mondjuk egy új telefonra, esetleg laptopra…
A levél folytatását a Demetria blogon olvashatod!
