Emlékszem, először a gimiben éreztem magam kizárva a társaságból. Nem néztem videoklipeket, nem hallgattam a legújabb slágereket, és nem volt MSN-em sem. Én hazamentem a szakkörről, aztán otthon voltam, és maximum a tévét néztem, de leginkább olvastam, vagy visszabújtam a saját kis világomba, a billentyűzet mögé. Tanultam, és kilenckor ágyba mentem – mire a legmenőbb sorozatok elkezdődtek, én többnyire már az igazak álmát aludtam.
Aztán az egyetem alatt jött a Facebook és a G-Talk, ami ingázóként összekötött a kollégistákkal, akik valóban találkoztak néha a vizsgaidőszakban. A Facebook, amin dokumentálhattam az életemet, gyűjthettem a lájkokat és hódíthattam a szövegemmel. Mivel írásban lényegesen bátrabb vagyok, mint szóban, a “social media” igazán az én terepem – volt. Amíg rá nem jöttem, hogy a Facebook-huszárkodásnak nem sok értelme van.
Biztos vagyok benne, hogy van bennünk egy olyan ösztön, ami arra biztat hogy mindig csatlakozzunk “az áramlathoz”: nézzük meg ugyanazt a rajzfilmet, gyűjtsük ugyanazt a Tazót, és igen, lógjunk MSN-en, Facebookon, Hangoutson, meg az összes lehetséges egyéb izén.
Amikor először hallottam telefonon, hogy “Nem ülsz a gép előtt?! Online vagy G-Talkon!” – már éreztem, hogy baj van. Aztán amikor a telefonom folyamatosan és az összes chat-programra bejelentkezett, éreztem, hogy elszabadul a pokol. A mobilomon meg tudtam nézni, hogy X. aznap mikor ébredt, mikor ment el otthonról, mikor reggelizik. A csetes bejelentkezésekből le tudtam szűrni, mit csinálnak a barátaim, és nyilván ők is tudták, hogy buli helyett én is otthonról posztolgatok péntek este…
Folytatás az Árnyéknak lenni blogon!
