A legnehezebbet ugyanakkor szeretjük elfelejteni. Az utóbbi időben igyekeztem végiggondolni, hogy mi az, amin eddig rendszeresen elbukhattam, és eszembe jutott az, hogy látom magam. Persze, a testkép, szinte el se tudom képzelni, milyen volnék vékonyan, ha csukott szemmel elképzelem magam, mindig az az enyhén duci, derék nélküli lány jut az eszembe, aki sminkkel és a szép hajával próbálja magát szépnek láttatni.
Eszembe jut, hogy mindig irigykedve tekintettem a vékony nőkre, a barátnőimre, akik velem szemben soha nem küzdöttek súlyproblémákkal. Aztán eszembe jut, hogy az elmúlt években a testemhez való viszonyom két véglet közt mozgott, az egyik, mikor szerettem volna vékonyabb, szebb bőrű, nagyobb mellű, kerekebb fenekű, homokóra alkatú lány lenni, és nem tudtam magam elfogadni, nehezen merészkedtem ki bikiniben, és örültem a kellemes őszi időnek, mikor a legelőnyösebb szoknyákban járhattam. Ezekben az időszakokban inkább elbújtam volna, vagy azt mondtam, hogy végül is nem számít különösebben a külső, okos vagyok, kedves vagyok, ez a lényeg.
A folytatásért kattints a Meddő vagyok caféblogra!
