Ott vannak azok a bizonyos nagy szerelmek, melyeknek nagysága nem az együtt eltöltött időtől lesz olyan nagy, hanem attól, ami az együtt töltött napok, hónapok és évek alatt történt. Azoktól a dolgoktól lesz nagy, amikkel ketten együtt megtöltöttük. Vannak szerelmek, amiknek véget kell érniük, és nehéz ezt bizony elfogadni. Miért? Mert egyszerűen rájövünk, hogy nem is vagyunk egy hullámhosszon, mert valami örökre elvész abban a bizonyos nagy sötét lyukban.
Mondják a nagy okosok, hogy engedd el, hogy majd ha bezárul egy ajtó, akkor kinyílik egy másik. Közhelyekkel dobálják meg azt, aki a saját poklában vergődik, pedig csak egyszerű tényként kell vele közölni, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, mert csak rosszabb vége lesz.
Voltam ilyen helyzetben. Én is megkaptam a mondatot, hogy engedjem el, de nem volt egyszerű. Pro és kontra érveket vezettem le fejben, végigtekertem mindent, és egyszerűen képtelen voltam elszakadni, pedig józan paraszti ésszel én is felfogtam, hogy már régen a meleg kakikban úszunk nyakig, és innen nincs kiút. Maximum egy Exit felirat van, és arra kellene elindulni, és végleg mindent a hátam mögött hagyni. Végül kaptam egy utolsó löketet, és egyetlen délután alatt hosszú időt engedtem el végleg.
A folytatásért kattints a Demetria caféblogra!
