“Nekem csak a szavak kellettek” – Interjú Esterházy Péterrel

Európa-, ország- és irodalomszerte ünneplik az idén 65 éves Esterházy Pétert. Nekünk a nagy tülekedésben személyesen is volt szerencsénk leülni vele: az iszkoló évek és a felnőttségbiznisz mellett a Beatles-szimpátia, Radnóti és a pecsenyezsír is szóba került.

A budai Angelikába beszéljük meg, történetünk szempontjából azonban ennek csekély jelentősége van, mert végül a pesti oldalon, az Írók Boltjában találkozunk. Magyar idő szerint öt napra vagyunk Esterházy Péter 65. születésnapjától és éppen negyedszázadra az Esterházy-kalauz című interjúkötettől, amelynek folytatása, Az évek iszkolása éppen a születésnapra lett időzítve. Az évek iszkolhatnak, de az író marad, és szelíden tűri a korral járó kérdéseket. Otthon van a tájban, ez avatatlan szemmel is jól látható, az otthonosságról árulkodik minden mozdulata. Ha nem tudnánk, hogy nincs törzshelye, még azt hihetnénk, hogy az Írók Boltja az. 

1969. Szilveszter. Házibuli. Jelenlévők: Esterházy Péter leendő író, Reén Gitta leendő feleség, anya és borítótervező – és még sokan mások. Olyan Megáll az idő-s bulihangulatot kell elképzelni?

Kicsit szelídebb bulik voltak ezek, mert hát a piarista gimnáziumba jártunk. De ezért volt bennük valami megállazidős, színes, szélesvásznú.

Zene?

Én nagyon határozottan Beatles-párti voltam a Rolling Stones-osokkal ellentétben. De nagyon nem voltam heves ellenálló, mert mennyivel jobb egy Rolling, mint mondjuk a Hazy Osterwald Sextett. Ugyanezt gondoltam nagy naivan a rendszerváltozáskor is, hogy majdnem mindegy, jobboldali vagy baloldali az adott párt, a fő az, hogy végre nem a Hazy Osterwald Sextett játszik. Aztán ez kapott egy vajszínű árnyalatot.

Mindkét interjúkötetben az amerikai professzor asszony, Marianna D. Birnbaum a beszélgetőpartnere. Mióta beszélgetnek? 

1988–89 táján találkoztunk először, a Hrabal könyvét írtam éppen. Elég zsúrfiúsan megkérdeztem tőle, hogy csak nem családlátogatáson van Budapesten? Mire azt felelte, hogy nem, a családomat Auschwitzban kiirtották. Amire én állítólag azt válaszoltam, hogy nem helyeslem. Innen ered a barátságunk.

Az első beszélgetőkönyv még elég szemérmes, nem úgy a második. Most már azt is tudjuk, hogy Vicuska fürdése az Egri csillagokból az első gyermekkori erotikus olvasmányélménye. És a többi?

Elvileg úgy gondolnám, hogy például Mándy Ivánt biztos nem lehetne idesorolni, és mégis, azok a hihetetlen csajok, nők, kisasszonyok, akik felbukkannak nála… És még csak nem is a cukrászdás lányokra gondolok okvetlenül. Vagy ott vannak a klasszikus, Balzac-féle érett asszonyok. A magyar íróhagyományok erotikaügyben szemérmeskedők. Móricz naplóiból látjuk, hogy mi van eltagadva a regényekben, melyekben persze ott a testiség, csak kicsit toporog – a tradícióinknak megfelelően. Nem úgy a mai amerikaiaknál: Philip Roth jót tett a magyar közönségnek, a néven nevezés brutalitása és őszintesége. Updike talán eggyel finomabb. Hogy hochmecoljak egy kicsit: nem sokkal a halála előtt – de hangsúlyoznám, nem ezért halt meg – az Egy nőről írt a The New Yorkerben. Azt bírta mondani, hogy a kortárs irodalom legjobb szexjelenetei vannak benne. Kicsit peckesebben jártam két napig.

Van önnek egy Thomas Mannt ábrázoló fotója: a nagy német író 25 évesen pózol rajta – erre mondta, hogy sosem lesz olyan felnőtt, mint Mann ezen a képen.

Sosem érzékeltem igazán a felnőttségemet, aztán hirtelen 65 lettem, de az öregkort se érzékelem. Ez generációs dolog vagy korszakfüggő, ez a bizonytalanság. Épp ma derült ki számomra, hogy Kosztolányi éppen akkor lett volna 65 éves, amikor én születtem. Azt persze nem tudom, milyen következtetést kéne levonnom ebből. 

Van egy másik fotó, képeslapként árusították a jobb könyvesboltokban egy időben: ezen ön látható, nyakigláb 35 éves fiatalember, a pelyhedző állú Kornis Mihállyal.

Ez valami hajókiránduláson csinálódott. Nézze csak meg, hát felnőtt az ilyen? Két örök kamasz, reménytelen esetek ebben a felnőttségbizniszben. De azért azt is igyekszem elkerülni, hogy játsszam a lobogó hajú örökifjút. Ebben nagy segítséget nyújtott a futballozás. Ott az ember nagyon élesen konfrontálódik a korával. Ott 35 évesen már öreg futballista vagy. Ezt mondja a tested minden pillanatban. Fáj konkrétan mindened. Ezt már Csehov is megírta, noha ő nem volt futballista. Vagy titkolta. Grekova: Mije fáj? Platonov: Az egész Platonov. Egyébként nincs konfliktusom a korommal, igaz, örömöm sincs benne. Persze ahhoz, hogy Thomas Mann 25 évesen annyira felnőttnek fessen, kellett az akkori társadalom, ami ennyire felnőtté tette az embert.

Thomas Mann nagy naplóíró volt. És ön?

Én nem. De jegyzetelés az van. Mindig van a zsebemben egy darab papír és egy ceruza, csodálkoznék, ha most nem így lenne. Látja? Itt vannak… Amúgy ez egy rémes processzus: a céduláról átírom a közös cédulára, a közös céduláról az egyik füzetbe, az egyik füzetből a másikba, és akkor onnét esetleg valahova bele. Ezt hívják munkának.

A mosás nem jelent veszélyt a jegyzetfecnikre?

Még együtt vagyunk, én és Gitta, ami azt jelenti, hogy olyan sokszor ez nem eshetett meg. 

Nemrég jelent meg Radnóti feleségének, Gyarmati Fanninak a naplója. Olvasta?

Most olvasom. Hát, elképesztő. Majdnem olyan, mintha beengedne a közös szobájukba. Mint egy Való Világ-közvetítés. És nagyon sokat elmond róluk is, Radnótiról is, arról a korról, a félelmekről, erről az egész, beinduló fasizálódásról, a háború fenyegetettségéről, a kicsi árulásokról vagy azoknak a megjelenéséről. Én próbálgattam régebben naplót írni, de minden naplóhoz kell valami szempont. Ha ez nincsen, akkor nincsen mondat se, csak odavetett jegyzetek, amikről két hónap múlva már nem is lehet érteni, hogy micsodák. Nekem nem volt ilyen szempontom. 

A teljes interjút a Marie Claire oldalán olvashatják el!