Én tényleg szoktam önvizsgálatot tartani, hogy kívülről mennyire tűnök bunkónak. Tényleg köszönök-e mindig másoknak? (Nem.) Megkérdezem-e, hogy vannak, mielőtt rájuk öntöm a saját hülyeségeimet:D
A lényeg, hogy én vidéki lány vagyok, sőt falusi. Ami azt jelenti, hogy amikor életemben először jártam óvodásként nagyvárosban, tényleg köszönni akartam mindenkinek. De tényleg mindenkinek. Nehezen dolgoztam fel, hogy ez itt most nem az a helyzet 😀 Aztán jött a “most köszönhetek sziát, vagy legyen a csókolom?” para, ami még középiskolás koromban is okozott nehéz perceket, de felnőtt koromra elmúlt, és talán a többi felnőttnek is…
Próbáltam egy csomószor leszokni róla, már a köszönésről. Meg arról, hogy felrántsam magam azon, ha nem köszönnek (vissza). Jön a lépcsőházban az ember, akár láttam már, akár nem, feltételezem, hogy talán ott lakik, vagy ott lakik a valakije, vagy jött megszerelni a valakinek a valamijét. Szóval az egész univerzumban éppen egy lépcsőházban vagyunk mi ketten, és nahát köszönök neki – nem szoktam rugózni azon, hogy férfi, nő, kinek kell előre köszönni, mert nagyon gendertudatos vagyok.
Egy csomószor nem köszönnek vissza se. A kedvencem, aki csak néz, néz, csak jön, jön, még mindig néz, de azt sem mondja, hogy helló vagy bármi ilyesmi. De vajon akkor miért néz a szemembe?
A másik kedvencem, amikor az egy épületben dolgozó kollégák csinálják ezt, aztán bejelölnek Facebookon. Minek? Oké, nem kell naponta százszor köszönni ugyanannak az embernek a folyosón, de ha már egy cégnél dolgozunk, naponta egyszer csak belefér…
