Annyiféle függőségről zajlik társadalmi párbeszéd, hogy már követni is nehéz azt a rengeteg fajtát, amivel sújtják magukat az emberek. Az egyik függ az alkoholtól, a másik a dizájnerdrogoktól, a harmadik ráfüggött a mariskára, megint más meg a szexre. Sőt mostanában hallottam, hogy a bántalmazott nők hosszú idő után már függenek a fizikai bántalmazástól is, és hiányzik nekik, ha nem verik meg őket. Ebben nem tudom, mennyi az igazság, eléggé elképzelhetetlen, hogy valaki a falat kaparja egy kiadós verésért, bár nekem az is elképzelhetetlen, hogy valaki ne tudjon meglenni lopás nélkül, pedig a kleptomániások pont ezt csinálják. Azonban ezektől a függőségektől egy remek elvonókúrával meg lehet szabadulni, míg az ételtől való függésen nem nagyon segít semmilyen jól bevált szenvedélybetegség elleni módszer.
Az ételfüggőségből nem lehet úgy kilépni, hogy fogom magam és soha többé nem eszem.
Ez ugyanis elég hamar halálhoz vezetne, azt pedig mégsem kéne. Mit tesz egy egyszeri kajafüggő akkor? Minden hétfőn megfogadja például, hogy soha többé nem eszik fehér lisztet és tejterméket, ám pár óra múlva egy nagy vajas zsemlével találja magát szembe, amihez kakaót szürcsöl. Az ételek, italok tetszőlegesen behelyettesíthetők az adott kedvenccel.
Amikor én rácsúsztam az ételekre, azt hiszem, nem is volt kedvencem, az édes ízt ugyanúgy, mint a sósat vagy csípőset, csak szerettem. Boldog voltam tőle, ha rágtam, boldog voltam az ízektől, boldog voltam közben a kedvenc sorozatomtól, és biztonságban éreztem magam attól, hogy ehetek. Persze aztán meg rettenetesen rossz érzésem támadt, hogy már megint csak tömtem magam, és tuti, hogy megint híztam három kilót hét perc alatt. A rossz érzések bizonytalanságot szültek, a belső feszültségre pedig mi más lehetne egy kajafüggő válasza: eszik. Ugyanolyan ez, mint az alkoholistáknál, akik ha valamilyen stressz éri őket, rögtön a pohár után nyúlnak, amiben még véletlenül sem víz van, hanem lehetőleg ötvenfokos innivaló.
Az ételfüggő is a saját keresztje után nyúl, minél nagyobb a stressz, annál nagyobb cukor- és/vagy zsírtartalommal.
Ha csak mondjuk a szakítós filmekre gondolunk, hányszor láttuk már, ahogy a csokifagyis bödön legaljáig ássák bele magukat a nők, ha csalódtak életük férfijában. De nemcsak negatív irányban működik az, hogy muszáj enni, hanem ellenkezőleg is: ha nagyon boldogok vagyunk, akkor is az ételhez fordulunk. Siker a munkahelyen: gyorsan egy süti. Megkérték a kezem: együnk egy egész tortát. Lediplomáztam: ide nekem a csülköt pékné módra kétszemélyes tálat. Gyerekem született: jöhetnek a csokihegyek nápolyival megtűzdelve. Öröm, bánat vagy unalom, tulajdonképpen mindegy, csak étel legyen, az apropót és indokot mindig előkerítjük egy jó evésre. Pont úgy, mint az alkoholisták.
Csakhogy az alkoholista egyszer csak elhatározza magát, hogy soha többé nem iszik, aztán annyi a dolga, hogy ne nyúljon olyan italhoz, amiben van alkohol. Nem egyszerű, sokan belebuktak már, de mégis, neki egyszerűbb a dolga, mint nekünk, ételfüggőknek. Mi nem tehetjük le az ételt. Nekünk teljesen át kell alakítani a szokásainkat, leásni lelkünk legmélyére és valahogy rátalálni magunkban arra az örömforrásra, amivel helyettesíthetjük az ennivalót. Mindezt úgy, hogy közben enni márpedig kell.
Olyan ez, mintha az alkoholistának minden nap muszáj lenne innia az életben maradáshoz, miközben le akar szokni. Igazából az igazi ételfüggésben benne lenni eléggé pokoli érzés. Úgy érzed, nincs kiút, és semerre sem vezet az élet, csak küzdesz reggeltől estig a saját démonaiddal, hevesen utálod magad, amiért már megint eszel, de egyszerűen nem tudsz mit tenni ellene, tehetetlennek és minden este legyőzöttnek érzed magad.
Tudod, milyen az, amikor nem múlik egy úgy nap, hogy ne azt gondolnád magadról, hogy vesztes vagy? Ez a legmélyebb bugyor.
Az egyik legjobb dolog, ami velem történhetett, az volt, hogy rátaláltam egy műsorra, amiben 250 kiló fölötti embereket mutattak be. A lényeg mindig ugyanaz volt: már mozogni is alig tudtak, ha egyáltalán, felfekvésekkel a testükön, mindenféle gusztustalan zsírkinövéssel együtt csak tömték magukat. Ott ültek egy franciaágyat egyedül beterítve, és semmi más nem érdekelte őket, csak az, hogy a következő adag ételt megkapják. Pedig soknak volt férje/felesége, gyereke, anyja, barátja, kutyája, macskája, ez mégsem motiválta őket arra, hogy változtassanak.
Megértem őket, tényleg nehéz kigyógyulni ebből, mindig ott marad a háttérben a késztetés, hogy újra az étel legyen a vigasz és a legjobb társ. Mert efölött legalább nekünk van korlátlan hatalmunk – legalábbis azt hisszük –, hiszen amit megeszünk, az a miénk, azt nem veheti el tőlünk senki, és ha nem vagyunk éhesek, akkor biztonságban vagyunk.
Ahogy a többi függőség mögött, úgy az ételfüggés mögött sem csak annyi van, hogy a függő szereti az ízeket és a finom ételeket.
Az csak azt jelentené, hogy azt eszik, amit akar, de a hangulatingadozásait nem étellel próbálja kompenzálni és kiegyensúlyozni. Csak épp akkor és azt eszik, amikor és amit kedve tartja. Szerintem konkrétan ez az egészséges hozzáállás az ételhez: ha éhes vagyok, eszem, és azt eszem, amit megkívánok. Az ételfüggés és a kétszáz kilós emberek esetében azonban nem erről van szó, hanem általában valamilyen fel nem derített lelki sérülésről. Ahogy abban a műsorban is a 250 kilósokról – amitől egyébként halálra rémültem és elindított a változtatás felé, örök hála –, ahol mindig kiderült az adott kövér emberről, hogy például megerőszakolták gyerekkorában, vagy az anyukája elhagyta, meghalt a legnagyobb szerelme, vízbe fúlt a kutyája…
Általában valamilyen nagy veszteség érte őket, amit képtelenek voltak feldolgozni. Vagy senkit nem vesztettek el konkrétan, csak a saját gyerekkorukat, mert mindig veszekedtek a szüleik, apa verte anyát, a tanár folyton megalázta őket nyilvánosan… Mindegyiknek a hátteréből hiányzott a biztonság, nem tudták, hol a helyük a világban, így az egyetlen dologhoz nyúltak, ami biztosnak tűnt az életükben: az ételhez. Ezért mondom azt mindig azoknak, akik szeretnének lefogyni vagy problémájuk van az ételekkel, hogy nem lehet elkerülni, hogy szembenézzenek magukkal és azzal, hogy mi áll a kajafüggőségük mögött.
Én féltem az éhezéstől, mert így nevelkedtem, hogy attól rettegni kell, úgyhogy ettem. Aztán meg már nem ettem annyit, amikor erre rájöttem.
De végső soron nem vagyok gyógyult, csak tünetmentes az idő nagy részében, mert néha azért mint az egyszeri alkoholista, visszaesek egy nagy tál somlói erejéig. Azért nem kell elveszíteni a reményt, a kulcs abban van, hogy sok jóval kell az evést helyettesíteni, olyanokkal, amikkel örömet tudunk szerezni magunknak az ízeken kívül is. A legjobban akkor járunk, ha ezt pont a mozgásban találjuk meg, mert akkor abszolút win-win helyzetbe kerülünk.
Ez egy nagy kalandnak is felfogható, egy önismereti túra, ami nem azért éri meg, hogy lefogyjunk, mert igazából kit érdekel, hogy mekkora méretet kell hordanunk a hatalmas hátsónkon. Hanem azért, hogy könnyen menjen a lépcsőmászás, és hogy tudjunk leülni a homokozó szélére a gyerekünk mellé. Vagy azért, hogy ne féljünk emberek közé menni. És még azért, hogy ne nyírjuk ki magunkat az étellel szép lassan. Meg azért is, hogy ne rejtőzködjünk a hájunk mögött, hanem önmagunkat vállalva, nyílt szívvel élhessünk. Végül is, valami ilyesmiért vagyunk ezen a világon.
