Talán kicsit túlzás, amikor azt mondom “belevágtam”, mert ez azt feltételezné, hogy kitartóan jártam jógaórákra és azóta átalakult a testem, lelkem, életem, szebb lett a világ, kivirult a bőröm, és három számmal kisebb nadrágokat hordok, miközben a fejemben béke honol. Sajnos nem ez a helyzet. Alig tíz alkalommal jógáztam, amikor feladtam, mondván, ez nem embernek való. Velem van a baj, tudom, hiszen a világon másik nyolcmillió embernek örömet hozott a jóga már az életébe, és csak én vagyok ilyen elfuserált, aki úgy érezte a jógaszőnyegen, hogy menten eltörik a dereka és kicsavarodik a lába, vagy helyrehozhatatlan károk keletkeznek egyéb testrészeiben.
Pedig esküszöm, mindent elkövettem, és megpróbáltam, hogy megszeressük egymást a jóga és én.
Lementem jógastúdióba, hogy a közösség ereje átsegítsen a holtpontokon, de csak még rosszabbul éreztem magam, mint itthon, a nappalimban, ahol legalább senki más nem látta, mennyire nem akarja azt tenni a testem, amit az elmém mond neki. Megnyugtatásomra az egyik kollégám épp ma mesélte el, hogy számára is hasonló élmény egy-egy jógaóra:
“Mostanában a hason fekvős íjpóznál (tudod, amit gyerekkorunkban bölcsőnek hívtunk) állandóan kerülget a hányás.”
Amikor épp három részbe hajtogattam magam, és próbáltam a kezemet olyan szögben átdugni a lábaim között, amire már a mozdulat kezdetekor sem volt semmi esélyem, akkor ötlött fel bennem, hogy vajon ha kívülről néz épp engem valaki, akkor mit láthat. A fejemben persze kecsesen és egyenes háttal, könnyedén szökelltem egyik pózról a másikra. Épp úgy, mint a profi jógás képeken láthatjuk, olyan légiesen és kiegyensúlyozottan álltam én is a képzeletemben egy hegy tetején jógázva. Fejem fölé emelt lábbal, földre tett kézzel, zen kifejezéssel az arcomon, mintha ez az egész csupa szórakozás, napfény és madárcsicsergés lenne, és meg sem kottyanna.
Még görbülni sem tudtam normálisan
Ezzel szemben a valóságban kövér izzadságcseppek gördültek le vörösödő arcomon – lélegezni már rég elfelejtettem a nagy koncentrálásban, hát persze, hogy vörösödtem –, dagadtak az erek a nyakamon, és még a hasam is lógott, mert képtelenség volt, hogy miközben az életemért küzdök, még szívjam is be a köldökömet és ragasszam a gerincemhez. A hátam egyenes helyett görbén állt, de nem úgy, mint a macskás ászanánál kellene hogy kinézzen, hanem a gerincembe beállt egy kellemes csavar. Még görbülni sem tudtam normálisan. A gyomrom közben az agyam helyére türemkedett, a szemgolyóimat pedig lassan a jógaszőnyegről kellett összeszednem. Önmagamnál kevésbé kecseset – mondhatni kecstelenebbet – még nem igazán láttam.
Arra jutottam, hogy ha én ezt csinálni akarom, akkor jobb, ha a négy fal között csinálom épp úgy, mint a szerelmi életemet. Nem mintha otthon jobb lett volna, de ott legalább csak a macskám volt a tanúja a pár naponta előadott haláltusámnak. Azt hiszem én már inkább jóga nélkül folytatom az életemet, és ráncos öregasszony leszek, aki inkább a Roham Csigák nevű nyugdíjas csoporttal járja a Normafa környékét testmozgás gyanánt. Annak azért örülök, hogy Jonah Sargent fotóin is épp úgy néznek ki a jógázó emberek, ahogy én elképzeltem magam kívülről, így már mindjárt nyugodtabban hagyom ki a következő jógaórát is.
