Elanyagiasodott világunk egyik torz gyermeke az ünnepek közeledtével megőrülő ember. Az a fajta, aki gondolkodás nélkül nyomakodik a vásárban, idegesen szerzi be az ajándékokat, a problémákon, listákon rágódva, egy cseppnyi megtorpanás nélkül. Pedig az egyik dolog, amit szeretek a karácsonyi időszakban, az az elcsendesedés, a szeretettel mélyen töltekezés, az egymásra gondolás, és az örömcsiholás. Utóbbit véleményem szerint méregdrága, hitellel kifizetett ajándékok nélkül is el lehet érni, sőt. A tárgyak amortizálódnak, elkopnak, jelentőségüket vesztik, míg egy-egy közös pillanat, emlék, varázslatos nap örökre a szívünkbe, lelkünkbe éghet.
Én ilyen “pillanatvadász” vagyok, mosollyal az arcomon, meleggel a szívemben készülődöm a szentestére.
Korán elkezdem az ünnepi énekek dúdolását. Van egy kazettám, a kilencvenes évekből, hangjai azonnal visszarepítik gyermekkorom összes varázslatos karácsonyának emlékdarabjait. Csodálatos érzés visszagondolni azokra az évekre, mert fontos volt a készülődés, de nem anyagias értelemben, sokkal inkább a lelkünket díszítgettük, csinosítgattuk, és a minőségi együtt töltött idő számított a legnagyobb ajándéknak.
Ez most sincsen másképp. Édesanyám éjt nappallá téve dolgozik, értünk. Keveset találkozunk, s olykor csak a napi problémák átrágására marad idő. A karácsony nyugalmas pár napjában azonban végre van időnk egymásra. Közösen sütünk valami finomat, természetesen diétás üzemmódban, de számunkra már ez a természetes. Kiegészítjük a másik mozdulatait, aki kívülről figyel minket azt hiheti, hogy “táncolunk” a fakanalakkal, mert annyira nagy a harmónia. A lakásba kirakjuk múltunk közös emlékprizmáit, amelyek a szeretet szivárványszíneit szórják szét mindenfelé, olthatatlan boldogság-lángcsóvákat gyújtva a szívünkben. Az ajándékok kitalálása is hálás feladat, főleg, hogy igyekszünk mindig személyre szabottan, odafigyelve ajándékozni. A lehetőségeink szűkek, de sohasem az árcédula, hanem a szándék volt a lényeges. Apróságokkal is lehet hatalmas örömet szerezni.
Horváth Nikoletta a VakVágány bloggere
Az ajándékokat saját kézzel csomagolom be. Ez a szépség és a precíz élére hajtogatás minden elemét nélkülözi, de a formátlan csomagok arról árulkodnak, hogy órákat szántam a burkolásra, s bár korántsem lett a végeredmény tökéletes, mégis a törődés, szeretet jeleit viseli minden egyes darab, jól láthatóan. Sokszor önmagamon kacagok a legnagyobbakat, kitapogatva ferde vágásaimat, pontatlan ragasztásaimat, de minden izzadságcseppem hátterében az áll, hogy tudom: boldogságot, meglepetést fogok okozni, és lehetséges, némi derűt is csempészek a sete-suta csomagokkal a szeretetre éhes szívekbe. Másokon segíteni nemcsak karácsonykor kell, így bár mi decemberben is megkeressük az alkalmat arra, hogy adhassunk, ez az év többi hónapjában sincs másképp.
A várakozás utolsó perceiben még dialízisre kell szaladjak, hogy az ünnep pár napja nyugalomban telhessen, aztán végre a csendé, a szavak nélkül is átjáró szereteté a főszerep.
A beszélgetések, őszinte nevetések, izgatott csomagolástépkedések, közös, szívből zengő éneklések töltik be kicsiny szobánk terét, és ekkor azt érezzük minden esztendőben, hogy a csoda köztünk jár, s hogy a szeretet igazán bennünk él, ragyog, lángol – mindegy, hogy tél van, hóesés, vagy nyár, negyven fok és kánikula. Ez a felismerés a legszebb ajándék, mely a fa alatt rejtőzik, bennünk, minden áldott karácsonyi estén.
