Meg kell tanulni elfogadni magunkat, önbizalmat kovácsolni az erényeinkből. Magabiztosságot kell sugároznunk, másképp sokan észre sem vesznek minket, és csak egy újabb szürke kisegér leszünk a rengetegben. De a kisegér is ér annyit, mint bárki más, nem igaz? Őt is a tenyerén hordozhatja egy férfi, hogy szép lassan kinyíljon, és felismerje mindazt, amiért nő, és amit megérdemel. Lehet, hogy valaki attól fogja magát igazán nőnek érezni, ha mindennap sminket tesz fel, s lehet, hogy mások pont ettől látják majd egy a világ elől önmagát elrejtő bábnak. Mások attól érzik majd női erejük kiteljesedését, ha kihangsúlyozzák csinos formáikat és kicsit többet mutatnak a kelleténél – mások őt inkább könnyű, mintsem magabiztos nőnek látják majd.
Mi marad a nőből?
Teljesen mindegy, hogy ki mitől érzi magát igazi nőnek, az az egy biztos, hogy a föld minden hölgye ugyanazt a bánásmódot érdemli a férfiaktól. Kedvességet, bókokat, hogy büszke legyen rá, hogy egyenlő társként tekintsen rá. Minden férfinak – még ha a maga módján is – a tenyerén kellene hordoznia minket, nemde? Egy nő sem érdemel lenéző pillantásokat, már-már szexuális zaklatásnak minősítő odaszólásokat az utcán. Teljesen mindegy, egy nő mennyire érzi magát igazán nőnek, amint férfi lép a képbe, az egész megborulni látszik. Szexista elvárások, a nő háziasszony üzemmódba kényszerítése, illetlen szavakkal dobálózás. S máris mi marad a nőből? Egy roncs. Egy roncs az addig jól felépített magabiztosságból. Kérdem én, miért papolnak arról a férfiak, hogy úgy szeretnek, ahogy vagyunk, és mindenki fogadja el magát, ha ők szép csendben, sunnyogva megpróbálnak minket egy olyan skatulyába erőszakolni, amibe korábban egyáltalán nem vágytunk? Táplálniuk kellene női mivoltunkat, és nem a földbe tiporni azt.
A folytatásért kattints a Nora’s Diaries caféblogra!
