Kedves Testem!

Ellenkezőleg, amikor mostohán bántam veled, akkor sem hagytál cserben, csak én nem láttam a szemellenzőtől, amit magamra erőltettem.

Nem bízom azokban az emberekben, akik nem figyelnek a saját testükre – hangzott el egy vacsora alkalmával, és néhány héttel később szembesültem azzal, hogy ez a mondat nekem is szól. Pedig hát a test a lélek temploma, és templomba tisztelettel és lehajtott fővel lépünk be, nem igaz? Be kell látnom, hogy én az utóbbi időben nem tiszteltelek eléggé. Mindenféle lelki bajokra és rossz kedvre hivatkozva, mert igen, én is azok köze tartozom, akik bánatukban esznek, nem sajnáltam magamtól semmit sem, és minden olyat megettem, amire tudom, hogy neked semmi szükséged nem volt rá, ám a lelkemnek annál nagyobb.

Rossz kedvem van, eszem egy kis csokit

Ha már arra nem figyelek, hogy mit eszem, az edzés úgysem segít alapon, azt is hanyagoltam. A tükör a merényletek után igazolta azt, amit addig is hittem, vagyis, hogy te ellenem dolgozol, mondjuk hogyne lennél ellenem, mikor előre megfontolt szándékkal, hidegvérrel napról napra mérgeztelek, így az előfeltevésem beigazolódott, és egyre mélyebbre süllyedtem. Van egy illusztráció: “rossz kedvem van, eszem egy kis csokit…” később: “rossz kedvem van, és még kövér is vagyok”. Hát így voltam én is veled, testem, de csak folytattam tovább a háborút, pedig ez is csak olyan volt, mint az összes többi: győztesei nem, csak vesztesei lehetnek.

A folytatásért kattints a Hajnika világa caféblogra!