Én szerencsés és boldog vagyok, mert úgy élek, ahogy szeretnék, és ahogy mindig is szerettem volna. Ráadásul körülöttem valahogy mindig álmodozó emberek voltak, akik makacsul ragaszkodtak az álmaikhoz. Éppen ezért többségük különc, de boldog volt mindig is. Már kislányként is ilyenek voltak a legjobb barátnőim, bár ebben nincs semmi különös, hiszen ekkor még mindannyian fantáziavilágban élünk. Viszont ahogy idősebb lettem, ezek az álmok akkor sem vesztek ki a barátnőimből, ami már kevésbé általános dolog. Ami azt illeti, belőlem sem vesztek ki az álmok, és ez nagy ajándéka az életnek.
Ha megpróbálok visszaemlékezni gyermekéveimre – 3-4 éves koromból vannak még emlékeim –, eszembe jutnak ezek ovis csoporttársak: első kis barátnőim, akikkel játék közben formáltunk valósággá álmainkat. Kati például mindig a babákat gyógyította, Zsóka legfőbb igyekezete az volt, hogy összetartsa a kis baráti körünket, Ági szomorú álmai arról szóltak, hogy újra összehozza apukáját és anyukáját, Viki pedig a lehető legklasszikusabb álomvilágban élt: ő világszép királylányként a fehér lovas herceget várta – egyébként ez mindannyiunk közös álma volt, de Viki vitte igazán tökélyre, és ő élte leginkább bele magát. Tulajdonképpen még én voltam a leginkább földhözragadt közülük, hiszen az én legkedvesebb játékom az volt, hogy megfigyeltem őket, és otthon ezekről a megfigyeléseimről a lehető legaprólékosabban beszámoltam anyának. Arról álmodoztam, hogy ha majd megtanulok írni, akkor naplót vezetek majd a barátnőim viselt dolgairól, és egyszer – ha majd megnövök – egy könyvet írok majd róluk.
És hogy mi lett az álmainkból? Kati ma gyermekorvos a megyei kórházban – nyúzott, hajszolt és alulfizetett, de boldog, mert ma is ugyanabban az álomvilágban élhet, amiben kislányként. Zsóka vállalkozó lett, és egy igen helyes kis pubot futtat, ahol a város legjobb bulijait tartja szombat esténként. Ezen kívül egy társközvetítő internetes portált is üzemeltet… Fancsali arccal nemigen lehet őt látni, és folyton buzog benne a tettvágy ma is. Ági még mindig szomorú, hisz a szüleit nem tudta összeboronálni, de mégsem elégedetlen, mert azt teszi, amihez a leginkább indíttatása volt: családterapeutaként dolgozik, és mások családját foltozgatja, ahol tudja. A sok siker vigasztalja őt ezen a pályán. Viki pedig férjez ment – a hercege kék, nyitott tetejű autón jött, térült-fordult, és már vitte is az addigra valóban különlegesen szép nővé cseperedett Viktóriát Lausanne-ba, ahol azt hiszem, a legkevesebb időt töltik, mert a Facebook-posztjaiban szinte hetente a világ más-más pontjairól jelentkezik be. Én pedig itt ülök egy szerkesztőségben, és róluk írok. Mázlisták vagyunk, na. Az élet kegyes volt hozzánk, de rajtunk is múlt valamennyire a dolog: nem engedtük, hogy bárki vagy bármi megfosszon minket az álmainktól. Így aztán azok szépen, észrevétlenül valósággá váltak.
