Felégettetek minden hidat magatok mögött?
A jövőképemben nincs benne Magyarország. Pontosan emlékszem, amikor valami eltörött bennem: hideg, szeles nap egy tüntetésen, páran lézengtünk a Szabadság-hídon, Koncz Zsuzsa szólt a háttérben. A szöveg, a zene, a hangulat szíven ütött, és megértettem, hogy az én aktív életemben feltehetően nem változik az ország sorsa, így döntenem kellett: belülről vagy kívülről küzdök tovább az elveimért. Megértettem: amilyen vagyok, amiben hiszek, az nincs összhangban azzal, ami Magyarországon van. Az otthoni viszonyrendszerben becsületes munkával egzisztenciát teremteni szinte lehetetlen. Ahhoz olyan alkukat kell megkötni, amik összeegyeztethetetlenek az értékrendemmel, és teljesen felőrölnék a pozitív energiámat. Az országért továbbra is felelősnek érzem magam, de egy focis hasonlattal élve egy zűrös lelátóról átültem egy nyugodtabbra, de ettől még ugyanazt a meccset nézem.
Van honvágyad?
Nincs honvágyam Magyarország után, de például a horvát vagy az olasz tengerpart hiányzik. A mi történetünkben nem az ország elhagyása, hanem a lakásunk eladása volt az igazi érzelmi törés. Szerettük a lakásunkat, a kerületet, a közösséget, és azzal, hogy elengedtük mindazt, ahogy ott éltünk, mindegy volt, hová költözünk. Ha itt lenulláznánk magunkat, és vissza kellene mennünk, megtennénk, de valószínűleg akkor sem Magyarországra, mert ott sokkal nehezebb újrakezdeni. Otthon is különc voltam, így nem nagy trauma itt másnak lenni. A kozmopolita szemlélet jegyében hiszem, ha olyan helyre születtem, ahol nem olyanok élnek, akik hasonlítanak hozzám, akkor elmegyek oda, ahol a mindennapokban jól érzem magam. De nem ám csak úgy odébbállni, ha nem tetszik, hanem felelősnek kell lenni a mindenkori közösségért.
Miért nem maradtatok Európában?
Ha nem lennének bizonyos körülmények – hazai és nemzetközi politikai helyzet – otthon és Európában, vélhetően Olaszországban élnénk. Vagy elutaztunk volna hosszabb-rövidebb időre helyekre, de Magyarország lenne a bázis. Kiérlelt döntéssel jutottunk ide, minimum 5 éve készültünk rá. Az úticélt is gondosan mérlegelve választottuk, habár előtte nem jártunk itt. A tervezés időszakában felmerült Svájc, Kanada, Latin-Amerika, az USA. Mindig vonzott az újvilág, mert itt szinte csak azok leszármazottai élnek, akik merték elhagyni az óvilágot, bennük genetikusan kódolva van az újítás, a tenni merés képessége. Magamat mindig ilyen közegben képzeltem el. Talán éppen a kozmopolitizmusom miatt ez a lépés bele volt égetve az értékrendembe.
Milyen szempontok alapján döntöttetek Ausztrália mellett?
Fontos tényező volt a tengerpart és a jó idő. A déli féltekén van, így csillagtúra-szerűen olyan helyekre is eljuthatunk a jövőben, ahová másképpen nem valószínű, mert annyi pénzünk és szabadidőnk nem lenne. A kulcsfontosságú mégis az itteni társadalmi működés volt. Ez egy gazdag ország, erős a szociális háló, és mindenki tud dolgozni, aki akar. Ha az ember bármibe belevág és szorgalmas, a befektetett energia nem tud rosszul elsülni. Ha a tanulóvízum lejárta után úgy döntünk, hogy itt maradunk, és az ehhez szükséges papírok rendelkezésre állnak, akkor azt dolgozhatunk, amit szeretünk csinálni, és megalkuvás nélkül tudunk annyit keresni vele, hogy az nyugdíjas éveinkre is biztonságot nyújtson, és a gyerekeinket is tudjuk támogatni.
A feleséged támogatott?
Eleinte inkább én erőltettem, de bevallom, voltak hullámvölgyeim, amikor szembesültem vele, mennyi idő és pénz áttelepíteni ide egy egész családot. De akkorra a feleségemben már megerősödött az elhatározás. Markáns emancipációs elem is volt a döntésünk hátterében, hiszen neki otthon nehezebb lenne a szakmájában elhelyezkedni, a családunk nem tudna olyan kétkeresős modellre átállni, amit később szeretnénk megvalósítani. Zora táj- és kertépítész, ami itt hiányszakma, így ez az út az ő szakmai képzettségének megalapozása. A kétéves “fenntartható környezet és tervezés” mesterképzés alatt a családunk “student visa”-val tartózkodik itt. Azután két évig szakmai gyakorlatot végezhet, így egyelőre erre az időtávra tudtunk tervezni. Ha a gyakorlati idő lejár, akkor lesz lehetőségünk elgondolkodni a maradáson, vagy ezzel az új tapasztalattal belevágunk valami újba.
Ugyanígy belevágnál az ismeretlenbe?
Még nem telt el sok idő, így természetesen ugyanígy meglépnénk, csak talán ügyesebben szerveznénk meg a kiutazás előtti egy évet. Most vagyunk a kritikus időszak kellős közepén. Elmúlt már a megérkezés eufóriája, a kezdeti feladatokon is túllendültünk, és már elértek bennünket azok a kultúrsokkok, amik könnyen konfliktushelyzeteket szülnek. Ha ilyenkor nem vesszük észre a jó dolgokat, és nem mérjük azokat kellő súllyal, akkor a pszichológiai statisztikáknak megfelelően akár depresszióba is eshetnénk. A kevésbé elszántak ilyenkor megkérdőjelezhetik a döntésüket, és fel is adhatják. A kiutazás előtt soha nem jártunk itt, mert sem idő, sem pénz nem volt 2-3 hónapra kiszakadni a munkámból. Ma már azt mondom: ez a tapasztalat hiányzott, mert alábecsültem a kulturális különbséget.
Ennyire más ott az élet?
A kultúra egyértelműen európai, mégis elég távol van Európától ahhoz, hogy sokkolja az embert a hétköznapokban egy-két dolog. Ilyen a vezetés, hogy mennyit kell autózni, vagy akár a mi szemünkkel nézve nagy arányú pazarlás, és az élelmiszerárak. Ugyanakkor az emberek kedvesek, nyitottak, jó szándékúak. Nincs idegeskedés, például egy hivatalban nem érsz el semmit azzal, ha kiabálsz. A bizalom fontos társadalmi tényező. A bűnözés gyakorlatilag nem létezik – legalábbis itt a Gold Coaston. Az autóban például fel sem kell húzni az ablakot, vagy bezárni az ajtót. Sőt, van, akinek még lakáskulcsa sincs, mert egyszerűen nem zárja a lakást.
Ha valaki rossz szándékkal jönne ide, az eleinte annyi bűnt követhetne el, amennyit csak akar, mire beindulna a gépezet, ami aztán idővel bizonyosan bedarálja, hiszen ez egy sziget, így nincs hova menekülni és komoly erőforrást fordítanak a rendfenntartó erőkre. Másrészt hamar könnyen megbüntethetnek valamiért, amit aktuálisan súlyosnak tartanak. Ilyen a gyorshajtás. Vagy a fagyiárus, amiből a parton egyáltalán nincs – pedig ez egy hét-nyolcszázezres tengerparti város, ami a turizmusból él elsősorban – a túlszabályozás és a bírságok miatt. A valóságban vélhetően fegyelmezetten betartanak egy szabályrendszert, ami záloga az ország működésének, de ez kívülállóként elsőre mégis gyengeségnek tűnik. Az itteniek a lemmingekhez hasonlíthatók. Nem találkoztam még újító szemléletű emberrel, bár olvastam róluk. De működik a rendszer, ami arra utal, hogy tényleg. Döbbenet. Szóval bármilyen meglepő, látszólag európai kultúrájú országban is tudom idegenül érezni magam európaiként, és kell idő, energia a beilleszkedéshez.
A gyerekek megbirkóztak a változással?
Három gyermekünk van, Nina 11, Lulu 8, Kázmér pedig 3 éves. Rengeteget vagyok velük, és ez önmagában megéri, hiszen az elmúlt másfél évtizedben ez nem adatott meg munka mellett.
A fiunkról mindenki azt gondolta, könnyű lesz vele, veszi az akadályokat, de úgy tűnik, ő a legkeményebb dió. Számára ebben a korban már érték lett a magyar nyelv, és nem akarózik neki bemenni egy közösségbe, ahol nem értik meg. Ráadásul sokszorosára nőtt a ragaszkodása is, mert pontosan érzi: itt csak magunkra számíthatunk. Egyelőre nem tudjuk, hogyan fogjuk megoldani a helyzetet, mivel itt nincs olyan bölcsőde, mint otthon, és ami van, az nem jó és drága, a szakemberek nem felkészültek, nincs megoldva a beszoktatás. Van néhány, az átlagnál vonzóbb intézmény, de várólista van, szinte lehetetlen bekerülni. A magyar bölcsődei és óvodai munka igazi hungaricum, és véleményem szerint az ország mindenkori sikereinek egyik záloga – amin aztán az iskolai rendszer és a társadalom sokat ront.
A lányoknál igyekeztünk a nyelvi problémát előre kezelni, és olyan iskolát kerestünk, ahol van angol képzés. A Gold Coast-on nincs több ilyen, csak Labrador városrészben, így négy hét után átköltöztünk ide, emiatt távol kerültünk az egyetemtől, így a felségem ingázásra kényszerül. Labrador ugyan kevésbé hangulatos hely, és nem is ez a legjobb iskola itt a környéken, de a gyerekek miatt egyelőre maradunk. Az iskolai oktatás egyébként – szemben az otthoni negatív trendekkel – jó hangulatú, kevesebb a terhelés, így a stressz is. Mindenki képes venni az akadályokat, és folyamatos a pozitív visszajelzés: amit csinál, az jó.
Mi a helyzet az otthon maradt családtagokkal?
Nem vagyunk még olyan régen itt, hogy vészes legyen a helyzet, és napi szinten ott a Skype, Viber. A neten is követhető a mi kis kalandunk a családunk számára privát blogban, de a szélesebb közönség is olvashat rólunk itt. Szeretnénk majd rendszeresen ideutaztatni a családtagokat, így beterveztük a nagyszülők, unokatestvérek meghívásának költségeit – akár csereüdülés formájában is. Elvünk, hogy a családi kapcsolatainkat élőként fent akarjuk tartani.
Könnyebb lesz a helyzetetek, ha már lesz állásod?
Most családapaként funkcionálok, menedzselem a gyerekeket. Családos emberként egészséges egzisztenciális félelem van bennem, ami még az idilli körülmények között is képes nyomasztólag hatni. Bár puritán embernek tartom magam, szeretném használni a modern kor vívmányait a családom érdekében, mert hiszek benne: ami progresszív, az előremutató. Az elhelyezkedésem így mindenképpen mérföldkő, de mindenki számára, aki Ausztráliában él, a fordulópont az, amikor “permanent resident (állandó letelepedési)” státuszt kap. Ekkor válhat a gyakorlatban szinte teljes jogú tagjává a társadalomnak. Ha ez esetünkben is bekövetkezik, akkor a költségeink jelentősen csökkenhetnek, hiszen nem kell fizetni például az oktatásért, az egészségügyi ellátásért. És ha történne velünk esetleg valami, akkor ott a működőképes szociális háló. Addig azonban a megtakarításainkat éljük fel, hiszen a mesterképzés és a gyerekek iskoláztatása, bölcsi-óvodája is sokba kerül.
Tehát learattátok a gondos tervezés gyümölcsét?
Ez egy ugyanolyan üzleti modell, mint bármi más. Miután beleszórtuk a kezdő tőkét, már nem érdemes kiszállni. Meg kell várni, amíg fialni kezd, ezért a következő néhány évben mindent meg kell tennünk, hogy itt boldoguljunk. De Ausztrália egy élhető, befogadó mentalitású ország, így összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk, mintha valaki Európába érkezik – pláne ha kényszerből, vagy csak nem látják szívesen, mint például manapság a szír menekülteket. Nekünk a magunk részéről csak be kell illeszkednünk – még akkor is, ha ez most nem tűnik egyszerű feladatnak –, mert az ausztrál társadalom arra rendezkedett be, hogy folyamatosan olvasztja magába az újonnan érkezetteket.
További cikkek hasonló témában az NLCafén:
- 5 ok, amiért jó külföldön élni
- Gyökértelenül itthon és külföldön
- Kivándorlás: “Nem szeretném, ha az unokáimmal külföldre költöznél!”
- “A férjem első fizetéséből televásároltuk a hűtőt, akkor elsírtam magam” – külföldre költözni
