Arra nem is gondol a külvilág, hogy bizony vannak olyan élethelyzetek, amikor nem működik semmi más, csakis egy rövid távú kapcsolat. Ami arra hivatott, hogy az ember megtapasztalja, mire képes “kapcsolatügyileg”. Amikor nem tud mást tenni, csakis azt, amire erőfeszítés nélkül képes. Néhány közösen eltöltött óra, programok, becéző szavak és érintések, a fantáziálás, amelyek segítenek nekünk elképzelni önmagunkat egy férfi oldalán, vagy netán csak a szex, ez mind a túlélést jelentik. Amikor a világ összeomlott egy párkapcsolati kudarc vagy egy veszteség miatt, akkor csakis egy csökkentett üzemmódban tudunk működni. Máshogyan nem. Ilyenkor a pillanatoknak élünk, hiszen lépésről lépésre botorkálunk, miközben újraépítjük magunkat.
Nem sokkal a férjem halála után szembesülnöm kellett azzal az érzéssel, hogy nem érzem nőnek magam. Hiányzott a férfi, aki mellett ízig-vérig nő lehettem. Egy napsütötte tavaszi délután tehetetlenül ültem a kertben, és próbáltam gondolatban összerakni az életem. A három kislányom iskolában volt, és én nagyon magányosnak éreztem magam. Fájt a lelkem, és azon gondolkoztam, hogy muszáj berendezkednem arra, hogy egyedül fogom leélni az életemet. Úgy éreztem, hogy ez most már mindig így lesz. Szerettem volna belenyugodni és megszokni ennek a gondolatát, de ez nem ment. Tele voltam félelmekkel és kétségekkel. Hogyan fogok egyedül, férfi nélkül élni, amikor eddig is az egyik legintenzívebb motivációt a férfi jelenléte adta nekem? Aztán a fülembe csengtek a rokonság szavai:
“Bea, nem maradhatsz egyedül, mert még nagyon fiatal vagy.”
39 éves voltam, akkor fájtak ezek a szavak, és nem értettem az üzenetet, mert még elutasítottam minden gondolatot, amiben egy másik férfi megjelenhetett.
Aztán egy idő után megszólalt bennem a nő. Az a nő, aki egyedül volt, akinek szüksége lett volna valakire, aki átsegíti őt, aki erőt ad a továbbiakhoz.
Valakire, aki támasz, és aki néha kedves szavakkal biztat. Aki akkor is lát engem, ha éppen sűrű szürke lepel fedi a lelkem. Elég hamar rá kellett döbbennem, hogy férfi nélkül nem fogok tudni létezni. Olyan voltam, mint egy négylábú szék három lábbal. Talpon maradt ugyan, de könnyen borult. A férjem halála után kis idővel megjelentek az udvarlók. Tudták, hogy odaadó, hűséges, jó feleség voltam, és bizonyára azt képzelték, hogy eljött az ő idejük.Csak azt nem vették számításba, hogy egy gyászidőszak után a nőnek újra kell építenie magát, és erre leginkább a tapogatózó, rövid távú kapcsolatok az alkalmasak.
Mindenki azt gondolja, kapaszkodók csak a gyenge embernek kellenek. Igen, van úgy, hogy gyenge emberek vagyunk, és valóban, ekkor csakis a kapaszkodó az egyetlen alternatíva. Egy kedves SMS döbbentett rá, hogy még mindig nő vagyok, és nem tehetem meg önmagammal, hogy erről nem veszek tudomást!
Emlékszem arra a bizsergető érzésre. Összerándult bennem valami, amikor elolvastam az üzenetet. Valami olyan, amit már hónapok óta nem éreztem. Hirtelen élő nővé váltam, aki ugyan nem tudta, mire képes, de azt tudta, hogy muszáj élnie. Kisütött számomra a nap, élveztem a szellőt, a madárcsicsergést, vártam a telefonhívást, vagy az SMS-t jelző pittyenést. Annyira szomjaztam ezeket az érzéseket, hogy még a bűntudat is eltörpült az izgatottság mellett.
Tele voltam kétségekkel. Úgy éreztem, nem ismerem önmagam. Nem tudtam, hogyan fogadnék egy valódi közeledést, hogyan tudnám elfogadni egy másik férfi csókját és érintését. Mert fél az ember olyankor, ha egyetlen férfit ölelt 22 évig, amikor csak annak a férfinek ismerte a csókját és testének minden rezzenését.
A rövid kapcsolatok határfeszegetések. Hiszen elmenni egy első randevúra igazán félelmetes dolog akkor, amikor nem tudom magam definiálni, mint nő, és még olyan állapotban vagyok, amiben nem ismerhetem a saját határaimat.
Randevúztam könyvesboltban, ahol egymásnak olvastunk fel a könyvekből. Biztonságos terep volt, tele vágyakozással. Mondhatnám, agyi orgazmus, mert a fantáziámban szeretkeztem csak. Nem is tudtam volna másként. Az intellektuális élmény fogva tartott, ettől érezhetően fejlődtem. Egy-egy zene, egy könyv és gondolat, mind intenzív kapcsolódás egy ismeretlen emberhez, aki egy idő után már nem is ismeretlen. Az új gondolkodás megismerése rákényszerített, hogy elkezdjem felépíteni magam, hogy ne féljek az újtól, és ne foglalkozzak azzal, ki mit gondol rólam.
Volt kapcsolatom, amiben minden találkozáskor csak moziba mentünk. Talán jó is volt így, mert biztonságos volt a sötétben. Nem láthatta, hogy elpirulok, amikor a sötétben egymásba fonódott a kezünk, mintha egymáshoz tartoznánk. Valószínűleg mindkettőnknek erre az illúzióra volt szüksége. Mozi után csókolóztunk, amíg nem jött a távolsági autóbusz, ami hazarepített a valóságba. Ezek a csókok a túlélést jelentették, az idő múlását az újabb randevúig, az újabb csókokig.
Aztán volt egy olyan kapcsolatom is, ami egy chatvonalon kezdődött. Minden nap kaptam e-mailben egy képet, amire én is egy képpel válaszoltam. Vizuális kreatív, amiben próbáltuk kifejezni magunkat, majd összerakni és megfejteni egymást. Izgalom minden nap, hogy ma vajon mi érkezik, és mit is válaszolok én? Csupán csak egyetlenegyszer találkoztunk. Beszélgettünk és sétáltunk a Bükk erdeiben. Vibrált a hideg téli levegő, majdnem kigyulladt az erdő, de úgy döntöttünk, mégsem gyújtjuk fel. Mert még nem voltam képes felégetni mindent.
Aztán volt olyan is, hogy csak a szex volt fontos. Semmi mást nem akartam, csak jóllakni, és tobzódtam abban az érzésben, hogy ismét élek. Szexuálisan is. Hogy képes vagyok megengedni magamnak azt, hogy élvezzek egy férfit, amiről azt gondoltam, soha nem fog bekövetkezni már. Felszabadító és egyben korlátokkal teli érzés volt. Hiszen a szexet akartam, mert kellett, de tudtam, hogy magát a kapcsolatot nem tudom felépíteni. Igazi volt és őszinte, de csakis azon a szinten, ahol én tartottam.
És ezt tiszteletben kell tartani! Sok ember nem tudja, hogy nem vagyunk mindig képesek teljes értékű kapcsolatra.
Van, hogy csak az ölelés kell szex nélkül, és van, hogy csak a szex kell, ölelés és melegség nélkül. Muszáj elfogadni, hogy ezek is mi vagyunk.
A sok arcunk közül az egyik fontos, amit jó, ha tudunk, hogy van. Mert van! Ezzel együtt kellett szeretnem és elfogadnom magamat, ítélkezés nélkül.
Hogy mire tanítottak engem ezek a kapcsolatok?
- Arra, hogy egy férfitől érkező intellektuális élmény óriási hatást gyakorol rám.
- Arra, hogy minden kapcsolat a maga módján fontos.
- Arra, hogy a valakihez való tartozás érzése gyógyít.
- Arra, hogy a nem teljes értékű kapcsolatokban is sokat tanulok önmagamról, a határaimról.
- Arra, hogy fontos érzés volt számomra a valakihez való tartozás, és ezért tennem kellett, bármennyire nehéznek is éreztem.
- Arra, hogy minden kapcsolatban kaptam valamit, amire szükségem volt a fejlődéshez.
- Megtanultam, hogy nem kell szégyellnem magam, hiszen nem csaptam be senkit, önmagamat sem.
- Megtanultam, hogy különböző állapotaimban különböző mélységű kapcsolatokra vagyok alkalmas, és nem szabad elégedetlenkednem.
- Megtapasztaltam, hogy szeressem magam akkor is, ha éppen nem tudok maximális erővel kapcsolatot építeni.
- Megtanultam elfogadni, hogy van olyan állapota egy nőnek, amikor csak szexre vágyik, és ez nem bűn.
- Megtanultam megfigyelni az érzéseim árnyalatait, és ez hozzásegített az éppen megfelelő kapcsolathoz.
- Megtanultam szeretni önmagam.
- Megtanultam, hogy valóban erősödtem ebben a folyamatban.
Hálás vagyok azért, mert minden kapcsolat hozzájárult ahhoz a fejlődéshez, aminek révén alkalmassá váltam egy teljes és hosszú távú kapcsolatra, amiben immár tíz éve élek boldogan.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
