Még húsz sem voltam, amikor egy szemöldökcsipesz társaságában a fürdőszobatükörre tapadtam, és próbáltam kitépni azt a három darab hófehér hajszálat, ami a halántékomon kezdte ki hiúságomat. Még további ötvenet kellett eltávolítanom ahhoz, hogy belássam, nem jó a technikám, előbb-utóbb megkopasztom magam, helyette megvásároltam életem első hajfestékét, a jeges kapucsínót, az hasonlított leginkább az eredeti hajszínemhez. Tizenhét év alatt ez a színkód egyéniségem része lett, szinte óraműpontossággal, másfél havonta a fürdőben ecseteltem ősz hajhagymáimat.
Az első tíz-húsz festést még élveztem, a nőiségem szerves részeként éltem meg a minimális átalakulást, még a színező szagáért is rajongtam, aztán szépen-lassan elkezdtem unni. Először csak picit, aztán nagyon, egyenesen nyűg lett. Az akkurátus technikát felváltotta a tessék-lássék maszatolás, ecset helyett a tenyerembe öntöttem a színt, és egyszerűen csak bedörzsöltem vele a fejemet. Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy elengedjem a dolgot, a látszat-összeszedettségem része volt a legalább színében tökéletes haj; ahogy a festék kopott a hajamból, úgy fakult az önbizalmam is.
Fotók: Leéb Ádám
Aztán pár hónappal ezelőtt – 17 év után – történt valami: mintha lenyeltem volna egy marék lesz*rom tablettát, a megfelelési vágyam váratlanul takaréklángra húzta össze magát, aminek egyik leglátványosabb velejárójaként elengedtem a festéket. Eleinte persze rendszeres időközönként apróra zsugorodtam a bizonytalanságtól, idővel azonban egyre jobban megbarátkoztam a természetesség gondolatával. Elkezdtem várni, hogy az első ősz milliméterek végre előbukkanjanak, a festékes vég pedig a fodrász szemetesében végezze. Az átalakulás részeként pedig azt a pillanatot is megélhettem, amikor életemben először azt éreztem, tetszik az, amit látok.
Aki érezte már, mit jelent az, ha az ember nincs kibékülve a külsejével, tudja, mekkora érzés, amikor végre valami ül. Ennek a belső békés állapotnak pedig semmi köze másokhoz, ez “csak” rólam szól, valamiféle felszabadító, megmosolyogtató szabadságérzésről, amihez foghatót eddig nem éreztem – néha pedig elég röhejesnek érzem, hogy pár ugrás a színkódon mekkora változást tud előidézni.
Amire azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy belső ragyogásom csak mellékes, környezetem ugyanis más álláspontot képvisel, képtelen feldolgozni az új “hóbortot”, aminek hangot is ad. Nem megy másképp, muszáj véleményt mondani, kérdezni, minősíteni.
“Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?”
“Tetszel így a párodnak?”
“Nem korai 34 évesen ez a fehér?”
“Ez most valami trend?”
“Így coming-outolsz?”
“Mit szólt hozzá a pasid?”
“Ezzel szerintem még ráérnél!”
“Hű, ez most komoly?”
“Te fehérre festeted a hajad? Ezt most miért kellett?”
“Ehhez a hajhoz most aztán sminkelni kell, mert öregít!”
“Mit akarsz ezzel üzenni?”
Nem múlik el nap ehhez hasonló megállapítások nélkül, mintha 34 évesen nem tudnám eldönteni, hogyan érzem jól magam a bőrömben. Márpedig látszólag nem tudom, mert mindig az utamba sodor valakit az élet, akinek látványosan leesik az álla, és szinte megköveteli, hogy adjak valami érthető magyarázatot a tettemre.
Tízből hét ember azt hiszi, tudja, hogy egy 34 éves nőnek hogyan kellene kinéznie, ebbe pedig az ősz hajszálak semmi esetre nem férnek bele – annak ellenére sem, hogy a festékes polcon nemcsak a jeges kapucsínó várja gazdáját, de az ultra hamvasszőke is, ami csak nevében szőke, a valóságban olyan fehér, mint a Mikulás szakálla.
Tízből hét ember nem képes egyszerűen befogni, a számonkérés hangszínén kirobban belőlük valamiféle minősítés, ami legenyhébb esetben megmosolyogtat, legrosszabb esetben bánt és rosszul érzem magam tőle.
Tízből hét ember nem tudja intelligens belső monológban megvitatni önmagával, hogy Ő ilyen és kész, hagyjuk meg neki ezt a szabadságot!
Tízből hét ember azt hiszi, véleményt mondhat akkor is, ha nem kértem erre.
Még szerencse, hogy még mindig ott az a három, aki tudja, mit jelent csendben maradni, vagy építő kritika mentén meghagyni engem szabadságomban – legyen az akármilyen színű!
