Szögezzük le, az nagyon jó dolog, ha a gyerekek tányérjára sok zöldség, egészséges gabona, jó minőségű zsír és hal kerül, de azért valljuk be: nem fair dolog elvárni egy kisgyerektől, hogy lelkesedjen a lazacsteak, roston kelbimbó, diós quinoa kombinációért, pláne ha környezetében cukros-lekváros kenyeret kapnak vacsorára a többiek.
A hiba abban gyökerezik, ha az étkezésekből “leckét” csinálunk a gyerekeknek: “ezt azért, mert rendkívül magas a vastartalma, ez az egészséges gabona lassan felszívódó tápanyagot biztosít, nem, azt nem eheted, mert egészségtelen és meghízol tőle.” A tiltás kellemetlen asszociációkat kapcsol az evéshez, és elronthatja a gyerekek táplálkozáshoz fűzött egészséges viszonyát – pedig pontosan ennek a kialakítása lenne a cél.
Konkrétan az, hogy a gyerek felnőve saját maga tudja eldönteni, mi az, ami jó neki, és mi az, amiből csak mértékkel szabad fogyasztani. Utóbbiakat hajlamosak vagyunk démonizálni és egyből tiltólistára tenni, pedig tegye már fel a kezét az a zabliszthívő, avokádóguru chiaspecialista, aki még nem csábult el egy lúdláb szelettől vagy egy gombóc sós karamellás fagyitól. Na ugye.
Ha állandóan a gyerek egészséges étkezésével vagyunk elfoglalva, a kicsik feladatnak tekintik majd az evést, azt érzik, értékítéletet kapnak “munkájukért” – a sok megevett lencse jó, az oldalra túrt spenótlevél rossz.
De akkor hogy csináljuk jól? Beszéljünk kevesebbet tápanyagokról és káros összetevőkről. Hagyjuk, hogy a gyerek eldöntse, miből és mennyit akar enni, de azért persze törekedjünk az egészséges fogások készítésére. Próbáljunk mi magunk egészséges táplálkozási modellt biztosítani azzal, hogy ugyanazokat a – remélhetőleg jóízű – ételeket esszük, mint ők. És ne kapjunk infarktust, ha a gyerek egyszer-egyszer megenne egy szelet (nem magas kakaótartalmú) csokit.
