Teodóra Japánban, Okinawa szigetén találkozott először a tahiti tánccal. Szinte véletlenül csöppent ebbe a világba, eredetileg a helyi sámánasszonyok letűnőben lévő kultúráját tanulmányozta. “Mindig is szerettem volna utazni. Apukám ötlete volt, hogy tanuljak olyan nyelvet, amit kevesen beszélnek itthon, és nehéz, így biztosan kapok valamilyen ösztöndíjat. A japán szakot választottam” – meséli Teodóra. “Két éve voltunk akkor együtt a párommal, Hunorral, és pont ott tartottunk, hogy összeházasodunk. Úgy döntöttünk, együtt vágunk neki az útnak.”
A sámánnőktől a tahiti táncig
Okinawa eredetileg nem Japán része (csak 1879-ben lett japán prefektúra), vallása és kultúrája eltérő a jelenlegi anyaországától. A vallási vezetők például hagyományosan nők, meséli Teodóra. “Az okinawai sámánokról, a yutákról írtam a szakdolgozatomat. Transzba esnek, álmokat látnak, víziókat élnek át. A beavatásukról, az életükről írtam, és arról, hogy milyen problémákkal fordulnak hozzájuk az emberek.”
Egy év után tértek haza Hunorral, de amint lehetett, visszaköltöztek Okinawára. Második útjukat (Teodóra egy művészeti egyetemre ment ösztöndíjjal, Hunor pedig egy katonai bázison vállalt munkát) két évre tervezték, de végül hat és fél lett belőle. “Amikor letelt, sokat gondolkoztunk, hogy ott maradjunk vagy utazzunk, amire mindig is vágytunk. Végül feladtunk mindent, és eldöntöttük, hogy utazunk, ameddig a pénzünk tart. Nem volt konkrét útitervünk sem, Tahitit kivéve. Egy tahiti évfolyamtársam egyszer ugyanis megmutatta, mit jelent náluk a tánc. Ott én elvesztem, azon a kétperces bemutatón, egy életre.”
Japánban ez a műfaj nagyon népszerű, több száz fős tahiti tánciskolák működnek. Teodóra négy évig tanulta a japánokkal a koreográfiákat, de mindig arra vágyott, hogy a tánc hazájában tökéletesítse tudását. Körbestoppolták Hunorral Japánt, aztán három hónapig éltek Hawaiin, ezután pedig nyolc hónap következett Tahitin. A helyieknek ugyanis minden évben van egy nagy táncversenyük, amikor előadnak egy legendát.
“Ez olyan, mint egy musical, színészekkel, énekesekkel, zenészekkel, táncosokkal. Az amatőr csoportok félórás, a profik egyórás műsorral készülnek. Nagyon szerettem volna egy ilyenben részt venni, ehhez viszont Tahitira kellett költöznünk, mert a verseny előtt fél évvel alakulnak meg a csoportok. Őrült ötletnek tűnt, hiszen sem a franciát, sem a tahiti nyelvet nem beszéltük. De az őrülteket szerintem nagyon szereti az Isten, szerencsés véletlenek sorozatán keresztül egyszer csak egy nagyon jó csoportban találtuk magunkat. Rengeteget gyakoroltunk, én a táncosokkal, Hunor a dobosokkal lépett fel.”
Éjszaka az óceán közepén
Az előadás után Teodóráék Új-Zéland felé vették az irányt. Találtak egy kapitányt, akinek szüksége volt legénységre. Egy tizenhét méteres vitorláshajón utaztak Új-Zélandra hárman, három hónapig, sok megállóval. Egyszerre volt csodálatos és nagyon embert próbáló ez az út. “A vizet és az ételt úgy oldottuk meg, hogy gyakran megálltunk az útba eső szigeteken, és halat fogtunk. Friss zöldséget és gyümölcsöt csak kikötéskor és utána pár napig tudtunk enni, a hűtőnk sajnos már az út elején elromlott. A nyílt vízen rizsen, konzerveken, porleveseken éltünk.”
A hosszú utazás néha lelkileg is nagyon megterhelő volt: “Belőlem néha nagyon rosszat hozott ki ez az utazás, bár nem tudom, hogy lehetett volna felkészülni. A nyílt óceánon természetes, hogy az ember rosszul van. Az émelygés és a fejfájás állandó, és hat óránál többet soha nem aludtam, mivel a nyílt vízi átkeléseknél folyamatosan figyelni kellett a horizontot, és háromóránként váltottuk egymást. Azt különösen nehezen viseltem, amikor nem volt szél, és nem volt elég üzemanyagunk sem, így csak vártunk. Amikor ott ültünk a nagy semmi közepén az óceánban, bevallom, öngyilkos gondolatokkal is küzdöttem.”
Persze vannak olyan emlékek is, amelyek miatt megérte elviselni a nehezebb időszakokat. “Életem egyik legjobb élménye volt, amikor én voltam az éjszakai őr. A csillagokat nagyon közel éreztem magamhoz, olyan volt, mintha a világ közepén lettem volna. Egyszerre éreztem magam nagyon kicsinek és nagyon nagynak. Addig nem tudtam, hogy van holdlemente is, és hogy mennyire gyönyörű. Tongán pedig bálnákkal úsztunk, leírhatatlan élmény volt – csak ez megérte az egész három hónapot.”
Ekkor már fogytán volt a pénzük, ezért Aucklandben munkát vállaltak: hajókat újítottak fel a kikötőben, utána szétnéztek a szigetországban, majd Ausztrália következett, ahol egy őslakosoknak fenntartott művésztelepen önkénteskedtek. Végül bejárták Balit és Malajziát, mielőtt hazajöttek.
És hogy mindez milyen hatással volt a kapcsolatukra? A közösen megélt kalandok nagyon összekovácsolták őket, mondja Teodóra. “A döntéseinket együtt hozzuk, ezért utána sem hibáztatjuk egymást, ha rázós helyzetbe kerülünk, hanem próbáljuk megoldani. Hunor a szerelmem, a legjobb barátom, a cinkostársam, az alkotótársam is. Feltölt, mikor együtt vagyunk, és izgalmas együtt tervezni.”
“Köszönöm a testemnek, hogy szép, erős és egészséges”
A hazaköltözés után Teodóra elkezdte a táncoktatást, ma már több csoportja is van. “Nem bírok a tánc nélkül élni, viszont nem tanítja ezt itthon senki. Sokkal kényelmesebb lett volna, ha beiratkozhatok valakinek a tánciskolájába, de ilyen nem volt, ezért elindítottam az oktatást” – mondja. A tánc mellett életfilozófiát is átad a tanítványainak. “Feltűnt, hogy Polinéziában a helyi nők a saját testükben élnek, el tudják azt fogadni. Európában néha azt érzem, hogy gyakran becsmérelni kezdik azt, aki szép, és meg is mutatja ezt. A polinéz kultúrában senki nem takargatja a testét. Nemcsak a saját szépségüket ünneplik, hanem a szépséget általában. Az idős nénik is tarka ruhákban járnak, nem mennek ki az utcára anélkül, hogy virágot ne tűznének a hajukba. Az életet sokkal intenzívebben, a maga valóságában élik meg.”
Megkérem, hogy meséljen arról, mi történik a tánc közben. “A tahiti táncnak két arca van: a nagyon intenzív, gyors dobszólók fejlesztik az állóképességet, a lassú mozdulatok pedig szinte meditatív állapotba juttatják az embert. Itt a kézmozdulatok mesélik el a történeteket, a csípő közben mozog. Azért szeretem ezt nagyon, mert kiállást és önbizalmat ad, emellett kedvességre, lágyságra, finomságra nevel.”
A tahiti táncnak alapvetően két formája van. Az otea dinamikus dobszólóra bemutatott transzszerű tánc intenzív csípőmozgással. Az aparima során – a hawaii táncokhoz hasonlóan – a táncos kecsesen, lassan ringó csípővel és finom kézmozdulatokkal mesél történetet. A kettő együtt nagyon jól kiegészíti egymást, a táncosokat segíti, hogy saját erejüket és nőies finomságukat is megtalálják és ápolják.
A bevezető részben az erőnlétre és az alapmozdulatokra helyezik a hangsúlyt, utána koreográfiát tanulnak. Egy néhány perces meditáció zárja az órát, ameyben együtt mondják el a közös szöveget: “Köszönöm a testemnek, hogy szép, erős és egészséges, köszönöm, hogy engedem magamat táncolni, köszönöm a türelmet és az alázatot, amit a táncból tanulok, a szabadságot és az örömöt, amit a táncból kapok.”
“Sokan jönnek eredetileg azért, mert a tánc erőnlétet ad, de közben »elnőiesednek«, jó értelemben. Tény, hogy a tánc edzi a feneket, a combot, a hasat, jó tartást ad, de ezeken túl közösségépítő ereje is van. Egy erős női szövetség, amiből én is rengeteg erőt merítek. Bátorítjuk egymást, fejlődünk, ez egy olyan hely, ahol tényleg mindenkit úgy fogadunk el, ahogy van.”
