Az elmúlt pár évben a kutatók természetesen tanulmányozni kezdték, hogy milyen pszichés folyamatok húzódnak meg a szelfi mögött, mi mozgatja az embereket, miért lövik magukról az újabb és újabb szelfiket. A Buffalo Egyetem azt vizsgálta, hogy milyen kapcsolat van az önértékelés és a közösségi média használata között, a kutatók azt találták, hogy azok az emberek, akik mások véleményétől teszik függővé a saját értékeiket, hajlamosabbak a szelfizésre. Egy másik tanulmány szerint, ami 2016-ban jelent meg a Computers in Human Behavior újságban, azt állapították meg, hogy a narcisztikus viselkedéssel függ össze a szelfizés, mert ezzel könnyen kerülnek a figyelem középpontjába az emberek.
A Media Psychology Research Center vezetője, Pamela Rutledge azonban arra figyelmeztet, hogy a narcisztikus viselkedés nem feltétlenül negatív dolog, sőt szükséges, hogy mindenkiben egészséges szinten jelen legyen a narcizmus. Tehát a szelfizés egyáltalán nem jelenti azt, hogy valaki személyiségzavarban szenved. Szerinte inkább a digitális világ felfedezésének az egyik eszköze a szelfizés. Amikor szelfit készítünk, akkor saját magunkat akarjuk jobban megérteni vizuális módon, azt szeretnénk kideríteni, hogyan látnak mások minket.
Addig készítjük a fotókat magunkról, amíg sikerül egy olyat csinálni, amelyik megközelíti a fejünkben magunkról élő képet.
A szelfizés közben mára kommunikációs eszközzé is vált, hiszen a virtuális világban nincs szemtől-szemben beszélgetés, ezért is vált fontossá, hogy ezt a hiányt pótoljuk a szelfikkel. Hogy megmutassuk, ki lakik a karakterek mögött. A tudósok kommunikációs szempontból már kategorizálták is szelfiket, három nagy csoportot állapítottak meg egy új tanulmányban. Van az a fajta ember, aki arra használja a szelfit, hogy az oldalán közzétéve beszélgetést, aktivitást kezdeményezzen a követői között, a célja a kétirányú kommunikáció. A másik fajta szelfiző arra fókuszál, hogy dokumentálja a számára fontos eseményeket, amiket megoszt ugyan a nyilvánossággal, de nem igazán foglalkozik a visszajelzésekkel. A harmadik fajta pedig az, aki nagyjából az egész életét rögzíti szelfikkel, akár világ körüli úton van épp, akár csak hétköznap délután négykor metrózik.
Egyik típus sem rosszabb a másiknál, mindegy, melyikbe tartozunk, a lényeg, hogy a szelfizés lehetőséget ad arra, hogy kívülről megerősítést kapjunk, ami önmagában nem rossz, hiszen mindenkinek szüksége van pozitív megerősítésre. Az fontos azonban, hogy ne vegye át az uralmat fölöttünk a lájkok száma, és ne érezzük magunkat értéktelennek, ha nem tetszik mindenkinek az arcunk. Tudatosságot igényel, hogy ne csússzunk át a szelfizéssel megfelelési kényszerbe, és ne azt lessük folyton, ki volt az, aki lájkot, szívecskét dobott a képünkre.
Rutledge szerint úgy tudjuk még az önbizalmunkat is növelni a szelfizéssel, ha mindig megfogalmazzuk magunknak, hogy miért készítünk épp szelfit. Például “azért készítem a képet, hogy megmutassam, hogy edzőteremben voltam” vagy “azért fotózom le magam, mert imádom ezt a kávézót.” Így, amikor visszanézzük a saját képeinket, jó élményeket hívnak elő bennünk, és azt az érzést növelik bennünk, hogy remek életünk van. Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mindig úgy nézzük mások szelfis képeit, ahogy szeretnénk, hogy a miénket nézzék, mert mindenki keresi a pozitív megerősítést, nekünk pedig nem kerül semmibe, hogy mások önbizalmát kicsit erősítsük.
