“Mit szólnál, ha azt mondanám, legyünk középszerűek? Te is, én is” – így kezdi szokás szerint szellemes posztját a “Gyerünk Anyukám” Facebook-oldal egyik szerzője. “Mi lenne, ha a túlsúlyos és a nagyon vékony között te lennél az átlagos? És mit szólnál hozzá, ha a kanapén vegetáló és a sport-őrült közé épp kényelmesen beférnél a tornasorba?” – írja. “Ha ebben a jól működő, átlagosan zsíros, háromgyerekes testben kevés lemondással és kevés “ejj, de szarul nézek ki” nappal van még sok jó, középszerű évem, hát állok elébe!” – teszi hozzá. Én pedig továbbgondoltam a dolgot. Valóban. Mi lenne, ha ez lenne a maximális cél? Talán sikerülne végre szenvedés nélkül formálni az alakunkat.
Forrás: www.facebook.com/gyerunkanyukam/
Szerencsére jó génjeim vannak – ahogy szokták mondani.
Vagy nem tudom, mitől függ az, hogy ha valaki egészségesen táplálkozik, kalóriaszegény ételeket eszik, és legalább heti háromszor másfél óra kemény mozgást végez, akkor egész jó teste van negyvenkét évesen.
Állítólag a gének, az adottságok.
Ezzel csak két gond van. A génekkel nálam jött egy adag hízásra való hajlam is. Hál’ istennek megnőttem 170 centire, így ez a hajlam nem eredményez durva elhájasodást, csak olyan háj lájtot. De azt három-öt nap alatt is tudom produkálni.
A másik gond az, hogy a fentieket nemigen, vagy csak nagy hiányossággal végzem. Szeretek egészségesen táplálkozni, de olykor egészségtelenül is.
Szeretem a kalóriaszegény ételeket is a mindenféle barnakenyerektől a tofun át a zöldbúzafűig, de szeretem a kalóriadúsakat is a sült oldalastól a lángoson át a palacsintáig.
Mozgás… ööö… Elvileg heti háromszor megyek az edzőterembe vagy csoportos órára – alakformáló vagy hot iron –, gyakorlatilag egyszer vagy kétszer jutok el, esetenként egyszer sem, de akkor TÉNYLEG rosszul érzem magam (ez is számít valamit, nem?).
És akkor ott vannak még a demográfiai tényezők: a negyvenkét év és az egy leánygyermek; mindkettő eredménye lazább hasfal, mell és bőr.
Összességében ezek a tényezők egy középszerű testet eredményeznek. Egy annyira középszerűt, amiben még pont jól érzi magát az ember – főleg, ha rajta kívül még valaki szereti azt a testet (meg ami benne van, azt, az se árt). Mutatom:
Néha kicsit elszomorodom, amikor már megint 63 látszik a mérlegen és nem 60, ráadásul nem este, hanem reggel, és akkor mindig kezdem keresni az üres órákat a naptáramban, amikorra beiktatom a rendszeres edzéseket, és
megint összeállítom fejben a diétás étrendet, csak aztán meglátom a büfében a lazacos szendvicset,
és valahogy képtelen vagyok a répacsíkok után nyúlni mártogatóssal (mert persze azt is árulnak a kis rohadékok, és látok embert is, aki azt reggelizik).
Szóval a test középszerű, de egyrészt annyiszor elolvastam, hogy a belső a fontos, hogy szinte már elhiszem (nem, ennek ne dőljetek be, a valóság az, hogy külön nem értelmezhető a kettő), másrészt mi is a baj a középszerűséggel?
A minap belenéztem a Magyarország Szépe választásba, és esküszöm, nem azért mondom, mert savanyú a szőlő, de ha ez a szép, akkor én leszek ronda. Bocsánat, nem azt állítom, hogy ezek a nők ne volnának szépek, mert szépek. Szépek, mint egy nagyon szép csendélet a falon. És pont olyan egyformák. De ki akar csendélet lenni?
Az egyéniség valahol ott kezdődik, ahol a szépségkirálynőség véget ér.
Szóval ha eddig átlagosnak gondoltad magad, akkor tudd, hogy valójában te vagy az egyedi. Rengeteg ember tetováltat részben azért, hogy kilógjon a sorból. Csak amikor már mindenki tetováltat, akkor az lóg ki a sorból, aki nem.
Amikor egyre több nő tetet implantátumot a mellébe, akkor az lesz az érdekes, akié szabadon mozog.
És értelemszerűen: amikor már mindenki, de tényleg mindenki szőrtelenít, akkor megjelennek az Instagramon a pamacsos fotók. Emlékeztek, amikor a Szigeten mindenki egyéniség akart lenni? És az egész összeállt egy nagy, piros hajú, vicces napszemüveges, tigrisjelmezes masszává.
Én azt mondom: legyen gyönyörűen kidolgozott, izmos tested súlyfelesleg nélkül (lásd még: beach body), ha, akarom mondani, HA az áldozat, amit ezért hozol, nem tűnik áldozatnak, vagy legalább nem emészti fel az életedet.
Van, akinek nem kínzó lemondás az, ha a strandon nem ehet meg egy tejfölös lángost egy gyöngyöző viceházmesterrel. Nekem igen. Van, akinek nem kínzó lemondás a salátát választani a menzán a főzelék helyett. Nekem igen. Van, akinek nem kínzó lemondás edzeni menni fagyizás helyett. Nekem igen. Nem lemondás viszont nekem sem, ha nem tehetem ezeket mindennap. Úgyhogy olykor salátát eszem, olykor főzeléket. Olykor elmegyek edzeni, olykor viszont a fagyit választom. Középút. És a középúthoz középutas test jár.
Nem egy szépségkirálynőé, de nem is egy olyan negyvenkét éves nőé, aki soha nem áll fel a kedvenc sorozata elől a kanapéról, vagy ha igen, csak azért, mert kiürült a csipszes tál.
És vele sincs semmi baj, ha jól érzi így magát. Ugyanakkor… nem szeretem a “mindegy hogy nézel ki, mindegy, hány kiló vagy, fogadd el magad” szólamokat sem. Mert nem mindegy. Nagyon kevés olyan nő lehet, akinek mindegy, hogy hetven vagy százhúsz kiló, mert mindenhogy tetszik magának, vagy mert tesz rá, hogy mit gondolnak mások, esetleg megtalálja azt az egyet, akinek így tetszik. Szuper. De a többségnek fontos a külső – bármit mondjanak is a pozitívgondolkodás-idézetek.
És egyet ne feledjünk: testünk állapota nemhogy nemcsak esztétikai kérdés, hanem elsősorban nem az. Hanem egészségügyi. Minél nagyobb a túlsúlyod, annál nagyobb a kockázata annak, hogy kevesebb évet élsz majd meg, mint amennyit lehetne, és félő, hogy azt is alacsonyabb életminőségben. Na, ez a nem mindegy. A vérnyomás, a szív, az erek, az ízületek állapota. A lelkiállapotod csak ezután jön. A jó hír az, hogy amint az alakod közelít az ideálishoz (ami tehát nem feltétlen a beach body, hanem az épp megfelelő test), a kettő harmóniába kerül: testnek és léleknek ugyanaz esik majd jól.
